~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Hát tudom, hogy furcsa, de végül mégis rávettem magam. Persze ez semmit nem jelent, mert engem ismerve hirtelen felindulásból még simán letörölhetem. Szóval ha valaki elolvassa légyszíves kommentáljon:) Köszi:)

Bar az utcasarkon

Elmélázva nézett kifelé a busz ablakán. Zöld szeme a sínek mentén futott, miközben mogyoróbarna, hullámos haja az arcába omlott. Az arcát a busz ablakának nyomta, miközben fehér kezeivel a kabátja cipzárját piszkálta. Tejfehér bőre, és a fekete kabát valamint a sötét farmer éles ellentétet alkotott. Szeme alatt mély karikák húzódtak. Szemeit szúrták, sőt égették belülről a könnyek. Nem akart sírni, nem itt nem. Eddig is tudta magát tartani. Majd ha egyedül lesz, talán akkor. Vagy esetleg soha. Ahogy a szemei a sínek mentén haladtak, lassan törtek rá az emlékek. A fehér hó, újra felszínre hozta az emlékeket és Ő lassan elveszett köztük.

Késő este volt már, sötét, hideg, téli éjszaka. Egyedül ült a szobájában, olvasgatott. Csend volt a szobában, sőt szinte az egész házban. A nevelő apja nem volt otthon, az anyja pedig aludt. Mióta kiderült, hogy beteg, szinte egész nap aludt, vagy csak pihent. Szinte mindent a nevelőapja és Ő csináltak. Lassan a család anyagi helyzete is megromlott. Mondhatni az életük, már csak egy apró hajszálon függött. A pénzük lassan kezdett elfogyni és a család is – már ha ezt még lehetett annak nevezni – egyre jobban kezdett széthúzni. Minden egyre jobban kezdett megváltozni és kicsúszott a kezükből az irányítás.

Egyszer csak, amint ült a szobájában, hallotta, amint valaki a nevét kiáltja. Leengedte a könyvet, majd fülelt.

- Hope! – hallotta a hangot, majd megint csönd lett. Utána újra kiáltott. Jó néhány percbe telt, mire felfogta, hogy az anyja kiáltja a nevét, újra és újra. Letette a könyvet, majd felállt és elindult az ajtó felé.

Ahogy Hope lement a lépcsőn, egyből az anyja szobája felé vette az irányt. Végig ment a folyosón, majd benyitott a szobába. Az anyja az ágyban feküdt. A lába a takaró alatt volt, fehér kezei a mellkasán nyugodtak, összekulcsolva. Amúgy is fehér arca, még a szokottnál is színtelenebb volt, míg a szemei alatt mély árkok húzódtak. Zöld szeme élettelen volt és reményvesztettség ült benne.

- Kicsim, apád még nem ért haza. – mondta aggódva, mire Hope sóhajtott.

- Anya, Te ezzel ne törődj. Tud vigyázni magára. – mondta Hope, miközben csípőre tette a kezét.

- Hope, már két óra előtt elment! Mi van, ha történt valami? – kérdezte.

- Anya nyugodj meg! Próbálj meg megnyugodni és aludj egy kicsit. Megyek és megkeresem Ray-t. – nyugtatta Hope az anyját, majd odalépett hozzá, betakarta és egy puszit nyomott a homlokára. – Hidd el, minden rendben lesz. – suttogta még neki, majd kiment a szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Az anyja emléke újabb fájdalmat hozott a szívének. Minden egyes szívdobbanással nőttön-nőtt a fájdalma. Lassan már elviselhetetlennek tűnt. Lehunyta egy percre a szemét, próbált megnyugodni. Érezte, ahogy a busz belehajt egy kátyúba. Még jobban összeszorította a szemét. Néhány perc egyenes út következett, majd egy körfogó. Érezte, ahogy a teste jobbra dől, nekinyomódva ezzel az ablaknak. Mikor érzékelte, hogy kiértek a körforgóból, kinyitotta a szemét, majd megrázta a fejét. A tekintete újra a – még mindig az út mellet futó – vonatsínekre tévedt. Megint elmerült bennük, miközben újabb emlékek készültek felszínre törni.

Hope lassan haladt az utcán. Hideg volt, csontig hatoló hideg. A lehelete felhőt alkotott az arca előtt, ahogy haladt az utcán. A felsózott járda ropogott a talpa alatt, míg néhány helyen a lefagyott jég nehezítetett meg a közlekedést. Már a falu nagy részét bejárta. Volt Ray – a nevelő apja – munkahelyén, de azt mondták, hogy már öt óra felé elment haza. Persze, haza. Ha haza ment volna, most nem kellene utána mászkálnia az utcán. Tény, hogy a nevelőapja soha nem volt a szíve csücske, de az anyja szerette, és az anyját végre boldognak látni, minden pénzt megért Hopenak. Még most is pontosan emlékezett arra, hogy gyermekkorában mennyiszer látta zokogni az anyját. Mikor Hope szülei elváltak, az édesanyja minden egyes reggel vörös szemekkel ébredt fel. Eleinte csak sírt, utána viszont már egyre kevésbé kezdte érdekelni a külvilág. Nem érdekelte a munkája, nem járt be dolgozni. Lassan, már az egyetlen lányát is kezdte elhanyagolni. Aztán jött Ray. Nagy szerelem volt az övék, eleinte tökéletes. Jó érzés volt az anyját újra boldognak látni. Ez volt a legnagyobb ajándék, amit Hope kaphatott. Boldognak látta az anyját, és végre olyan volt, mint a történtek előtt.

Azután jött csak a viharfelhő. Kiderül, hogy az anyja leukémiás. Minden annyira megváltozott. Ray és az anyja kezdtek eltávolodni egymástól. Ha bármi történ, mindenért Hope volt a hibás, és rengeteg feladat szakadt egyszerre a nyakába. Sok mindent csinált otthon, és közben tanulnia is kellett. Minden megváltozott egy pillanat alatt. Szinte olyan gyorsan, hogy észre sem vették. Mind a hárman, vagy inkább a közös életük, elindult egy lejtőn és annyira gyorsan száguldott lefelé, hogy hiába húzták a féket, az már nem állt meg, csak lelassult.

Mialatt Hope belemélyedt a gondolataiba, elért a házuktól nem messze lévő kocsmához, szebb nevén bar-hoz. Hangos mulatozás zaja hallatszott ki. Részeg emberek üvöltöttek, amit Ők éneklésnek neveztek. Közben néhányan a székek között támolyogtak. Ahogy Hope odaért az ajtóhoz, egy csapat munkaruhás férfi, egymást támogatva botorkált ki az ajtón. Hope először félrehúzódott, majd mikor az egyik férfire majdnem rácsapódott az ajtó, gyorsan megfogta a kilincset. A férfi biccentett, majd a társai után indult, miközben Hope még mindig szorított a kilincset. A tekintete betévedt a kocsmába, majd, ahogy a pult felé nézett, hirtelen teljesen lefagyott.

Hope még most is beleborzongott a képbe. A teste egy pillanatra összerándult, érezte, ahogy hozzáért a mellette ülő idős nőhöz. A nő a tekintetét Hopera emelte.

- Jól vagy, kedvesem? – kérdezte finoman, mire Hope kinyitotta a szemét.

- Igen, persze, jól vagyok, csak kirázott a hideg. Hideg van. – felelt Hope, majd elmosolyodott. Az öreg nő végig nézett rajta. Elidőzött a finom arcvonásain, amik most szomorúságot tükröztek. Mogyoróbarna, hullámos haja, most kócosan és rendezetlenül omlott az arcába, míg zöld szemei ugyanazt a szomorúságot tükrözték, mint az arca. Az öreg nő bólintott, majd visszafordult az egyik ismerőséhez és újra belemélyedt a beszélgetésbe, miközben Hope tovább evickélt az emlékek tengerén.

Hope teljesen lefagyott. Eddig is fázott, de most, mintha teljesen eljegesedett volna. Megdermedt. A lába földbegyökerezett. Egy percig csak állt és nézte a pultnál, részegen könyökölő Ray-t. Csak állt, és nem bírt megmozdulni. Aztán látta, amit egy másik – szintén erősen alkoholos állapotú – férfi mesél neki valamit, majd hangosan hahotázni kezdett. Akkor minden megváltozott Hope-ban. A hideget felváltotta a mérhetetlen tűz, a düh, az undor vegyes keveréke. Az anyja otthon fekszik betegen, miközben Ray itt fetreng részegen. Ez már több mint, amit Ő el tud viselni. A szemét szúrni kezdték hátulról a könnyek, miközben szeretett volna elfutni. Nem, azt nem lehet – mondogatta magának, majd letörölt egy könnyet és vett egy mély levegőt. Nem hagyhatja itt, ilyen állapotban Ray-t. Ha most itt hagyja, akkor hajnalban fog hazatámolyogni holt részegen. Azt az anyja nem élné túl. Nem, ezt nem hagyhatja.

Majdnem megint megremegett, de megpróbálta visszafogni. Az idős nő, már így is felfigyelt rá. Hope próbálta titkolni a külvilág elől az érzelmeit, de ez nem mindig sikerült. Általában jól ment, de voltak olyan helyzetek, amikor felfigyeltek rá, érezték, hogy baj van. Érdekes, hogy, amikor a nyakába szakadt minden, senki nem akart segíteni. Akkor csak álltak, és néztek, és senki nem csinált semmit. Pedig, akkor igazán kellett volna neki a segítség. Azon az éjszakán is szükség lett volna segítségre, de senki nem volt ott vele. Senki.

Hope átlépte a küszöböt, majd megállt egy percre. Sóhajtott, utána pedig elindult a pult felé. Miközben a pult felé ment, egy részeg bő középkorú férfi az ölébe próbálta rántani a lányt, de Hope undorral tele, lökte el magától a férfit, majd megszaporázta a lépteit. Ahogy odaért a pulthoz, a vendégeket kiszolgáló férfi, egyből megszólította.

- Kislány, jobb lesz, ha távozol, ez nem neked való hely. – mondta.

- Nem megyek el. Nélküle nem. – felelt Hope, egy kis remegéssel a hangjában, majd megragadta Ray kezét.

- Hope, hagyj békén! Hogy kerülsz Te ide?! Azonnal menj haza! Tünés! Nem hallottad?! – ordította a férfi, majd kitépte a karját a lány szorításából, és megpróbált leszállni a székről, viszont ez nem úgy sült el, ahogy azt Ő elgondolta. Leesett a székről, mire az egész részeg társaság, hangos nevetésben – vagy inkább röhögésben – tört ki. A földön fetrengő Ray is röhögni kezdett. Hope sóhajtott, majd leguggolt a férfihez, és elkezdte rángatni.

- Ray! Ray! – ordította, túl másik körülbelül harminc hangosan nevető férfit. – Ray, haza kell mennünk! Nem érted? Anyának szüksége van ránk. – magyarázta Hope, majd felsegítette a férfit a földről és támaszt nyújtott neki. Botladozva elindult az ajtó felé, miközben a férfi őrjöngött.

- Nem Hope, nem! Nem akarok hazamenni! Hagyj békén! – ordította, majd ellökte magától a lányt és majdnem összeesett, de Hope még idejében kapta el. Törékeny teste, szinte összeroppant a férfi súlya alatt, de az anyja boldogsága függött azon, hogy sikerül-e hazacipelnie Ray-t.

- Ray, ez most nem azon múlik, hogy akarod-e, vagy sem. Anyának szüksége van rád. – nyögte Hope a férfi súlya alatt, miközben újra megpróbálta megközelíteni az ajtót. Már egészen közel jártak, mikor a férfi újfent ordítani kezdett.

- Hope, Ők a barátaim! Nem hagyhatom Őket itt, csak úgy minden nélkül! Csak egy búcsú kört és utána haza megyek! – kiabálta, de mire a végére ért Hope is kiért vele az ajtón az utcára.

Hope előtt még most is ott volt a kocsma képe. Azt a helyet nem is lehet bar-nek nevezni. Egyszerűen undorító volt. Annyi részeg, és magából kifordult férfit még életében nem látott és remélte, hogy nem is kell neki soha többé. Hope vett egy mély levegőt és megpróbálta elűzni a képeket, de sajnos azoknak a helyére, sokkal, de sokkal élénkebb és gyötrőbb képek rémlettek fel. Abban a percben azt kívánta, bár el tudna felejteni mindent, azt is, hogy ki volt, azt is, hogy mi történt. Még a szép emlékeit is odaadná csak, hogy ezeket a rémeseket eltüntesse. Akkor talán még lenne esélye egy szebb életre.

A hideg kijózanítóan hatott mind a kettejükre, csak sajnos nem eléggé. Hope leemelte a válláról Ray kezét, mire a férfi, térdre esett. Hope is lehajolt, kezével a térdén támaszkodott, és próbált erőt gyűjteni. Mély levegőt, majd újra kiegyenesedett. Egy kósza, gesztenyebarna tincset a füle mögé tűrt, majd gondolkozni kezdett. A gondolataiból Ray hangja szakította ki.

- Miért jöttél? Miért nem tudtál otthon maradni?! Miért nem tudtok legalább egy nyamvadt napra, vagy éjszakára békén hagyni?! – kérdezte Ray, szemrehányással a hangjában.

- Ray, ha tetszik, ha nem, Te most hazajössz velem! – parancsolt rá, némi szigorral a hangjában Hope, mire a férfi felkacagott. Mélyről jövő, gúnyos kacagás volt ez, csak úgy rengett belé az utca. Miután lecsendesedett, egy keserédes mosoly ült ki az arcára.

- Nem kislány. Aki hazamegy, az Te leszel! Engem pedig békén hagysz, értetted?! Semmi közöd hozzám, sem neked, sem az anyádnak! Már így is túl sokáig tartottam értetek a hátam! Egy este nekem is jár, vagy nem?! – nézett Hope-ra és választ várt Tőle. Válasz helyett, néhány csendesen elrohanó másodperc következett. – Kérdeztem! Nem jár nekem ennyi?! – ordította a férfi, mire Hope összerezzent, majd valami ismeretlen fény csillant meg a szemében.

- Nem Ray, nem! Ha azért haragszol rám, mert nem hagyom, hogy részegen fetrengj a saját hányásodban, hát bocsáss meg! Nem gondoltam volna, hogy csak ennyire van szükséged! Azt hittem, hogy szereted anyát! Hát bolond voltam, és tévedtem! – ordította magából kikelve Hope.

- Kislány, velem ne ordíts, értetted?! – ragadt meg a csuklóját Ray, de Hope azonnal kitépte a kezét a szorításból. A csuklója sajgott, de nem foglalkozott vele.

- Ray, könyörgöm, menjünk haza! – kérlelte a lány. Már nem ordított. A könnyek lassan kezdtek végigfolyni az arcán. Ray csak csendesen nézte a könnyező lányt, majd megrázta a fejét.

- Nem Hope, hagyj békén. – mondta halkan, majd felállt és elindult. Hope csak annyit látott, hogy az út irányába támolyog, majd lelépett a padkáról. Végül velőt rázó sikoltás törte meg a hirtelen beállt csendet.

Hope szeme előtt, most egy sokkal rosszabb kép jelent meg, majd újra fellángolt benne a bűntudat. Újfent megrázta a fejét, majd a sínekre pillantott. Csak futottak tovább, és tovább, az út mentén. Voltak ugyan bukkanók, de újra tovább mentek. Pont úgy, mint az élet. Bármily rossz is a helyzet, az élet csak pörög tovább és nem vár senkire. Igen, most Hope élete is haladt tovább, miközben Ő mélyen a múltba merült. Újra lehunyta a szemét, de még mindig látta a szeme előtt, az út mentén futó síneket. Majd a sínek eltűntek és újra ott állt a hidegben.

Térdre rogyott. Egész testében rázkódott a zokogástól. Nem rohant oda Rayhez, tudta jól, hogy meghalt. Az autó túl gyorsan jött, nem volt ideje lassítani. A sofőr megállt és segítséget hívott, miközben nem is foglalkozott a zokogó lánnyal.

Hope érezte, ahogy a hó lassan átnedvesíti a nadrágját. A sarkán ült, miközben lehajtott fejjel zokogott. Minden egyes porcikája remegett. Egész arcát eláztatták a könnyek, miközben fehér kezeibe temette azt. A haja az arcába omlott. Nem volt képes elsöpörni onnan, csak zokogott és zokogott.

Közben a kocsma népe is kiözönlött az utcára. Voltak, akik őrjöngtek, voltak, akik a fejüket rázták, mások zokogtak, de voltak, aki csak nevetett. Senki nem foglalkozott Hopepal. Rá sem néztek. Szinte láthatatlan volt, megszűnt létezni számukra. Senkit nem érdekelt, hogy mi van vele, hogy mit látott.

Az emberek elbeszéltek egymás mellett, túlordították egymást, de Hope ebből semmit nem érzékelt. Bár lehunyta a szemét, mégis ott kísértette a kép, Ray élettelen teste örökre beleitta magát az emlékezete vékony szövetébe. Végül a lány felemelte könnyes arcát, majd az égre nézett. A csillagok fényesen ragyogtak, a Hold is ezüstösen fénylett. Az égről, mintha egy arc nézett volna vissza rá. Az anyja arca.

Hope hirtelen észbe kapott és felpattant. Futni kezdett, emberfeletti erővel száguldott a házuk felé. Érezte, hogy sajog a lába, lüktet a feje, fáj a csuklója, és minden porcikájába újra és újra, belehasít a fájdalom, de nem érdekelte. Csak az anyja számított. Ahogy odaért a házhoz, berontott az ajtón, majd elsötétült minden.

A busz hirtelen fékezése rántotta ki Hope-ot az emlékei közül. Vett egy mély levegőt, majd felállt. Szinte örült, hogy végre megérkezett ás visszatérhetett a valóságba. Belebújt a kabátjába, megragadta a hátizsákját, majd beállt a buszról lassan lefelé araszoló sorba.

Ahogy Hope leért a buszról, hirtelen csapta meg a kint fújó hideg szél. A semmi közepén lévő buszmegálló rozoga volt, és már jó néhány helyen lyuk tátongott rajta. Az apja azt mondta, hogy ide jön érte. Hope körbenézett, de autót sehol sem látott. Vette egy mély levegőt, majd leült a buszmegállóban lévő egyik padra. A buszon vele együtt utazó emberek, lassan kezdtek elszállingózni, miközben Hope megint magára maradt. Újra egyedül volt az emlékeivel.

Nem sok emléke volt arról a végzetes éjszakáról, miután hazaért. A legkorábbi emléke az volt, hogy az anyja ébresztgeti. A konyha kövén feküdt, miközben az édesanyja mellette guggolt. Már nem is emlékszik arra, hogy mit is mondott neki a történtekről. Feltehetőleg egyetlen értelmes mondatot sem tudott kinyögni. Az anyja felküldte a szobájába, ahol Hope egyenesen belezuhant az ágyba és mély álomba merült.

Reggel a csengő hangjára ébredt. Nem ment le ajtót nyitni, csak elbújt a lépcsőfordulóban. Egy rendőr jött hozzájuk, hogy beszéljen az anyjával. Az anyja a konyhában ültette le a rendőrt, így Hope mindent jól hallott.

Miután az anyja megtudta a történteket, teljesen összetört. Nem akart többi kezelésre járni, nem vette be a gyógyszereit, teljesen magába fordult. Minden teljesen megváltozott. Voltak olyan hetek, mikor szinte nem is beszéltek egymással. Így ment ez körülbelül két, vagy két és fél hónapon keresztül. Egészen addig, amíg Hope édesanyja el nem hunyt.

Hope hirtelen megrázta a fejét. A szemeiben lassan gyűltek a könnyek, de a hidegtől szinte megfagytak. Hátrasimította a haját, majd a kabátja ujjával megdörzsölte a szemeit, és felitatta a könnyeket. Egy ideig csak ült a buszmegállóban és nézett maga elé. Észre sem vette a megérkező autót. Valahol teljesen máshol járt. Egy másik világban. Ebből a másik világból, az apja hangja hozta vissza.

Finoman mondta ki a nevét, nem akarta megijeszteni a lányát. Ahogy Hope meghallotta a nevét, hirtelen felpillantott. Látta maga előtt az apját. A szemében újra gyűlni kezdtek, és Hope most nem tudott gátat szabni nekik. Felpattant – a padon hagyva a hátizsákját – és az apja nyakába borult. Csak zokogott, miközben az apja szorosan magához ölelte.

- Nyugodj meg Kicsim, most már minden rendben lesz. Megígérem. – suttogta a fülébe. Hope nem tudott felelni, csak bólintott, majd újra szorosan az apjához bújt. Az arcát a mellkasába fúrta és próbált megnyugodni.

- Apa, miért történt mindez velem? – zokogta bele az apja mellkasába.

- Nem tudom Kicsim, nem tudom. – simogatta meg finoman a lánya haját.

A zokogás lassan enyhülni kezdett, és Hope lassan kezdett megnyugodni. Miután szinte teljesen megnyugodott, az apja felkapta a lánya hátizsákját, majd berakta a csomagtartóba. Hope beült a kocsiba, majd becsukta maga mögött az ajtót. Hátradőlt az ülésen és vett egy mély levegőt, majd újra sóhajtott. Amíg az apja odakint bíbelődött, Ő gyorsan újra átgondolt mindent. Tudta, hogy innentől minden meg fog változni. Igen, mostantól minden más lesz. Talán pont ez a változás a remény. A remény, egy jobb életre.

By: Franciska