Megint hoztam olvasnivalót:) Gondoltam felrakom ezt a novellát is, meg hát itt a tavasz meg a szerelem - már akinek -, szóval végül is ide is illik kicsit:) Aki olvassa, véleményt, légyszíves:)
Egy lépés
Egyedül ült a tengerparton. Csak nézte, ahogy a lágy hullámok finoman simogatják a partot. A Nap lassan a horizont alá süllyedt, ezzel narancsszínre festve, ég és víz találkozásának vonalát. A kezén támaszkodott. Ujjait mélyen belefúrta a nedves homokba, miközben a térdét felhúzta a hasához. Szeme elveszett a tengerben. Mélyen magába szívta a víz sós illatát, amit a lágy, esti szellő hozott magával. Néha egy-egy nagyobb hullám elérte mezítelen lábát is. A víz kellemesen hűvös, és egy részről kijózanítóan hideg is volt. Csak nézte, ahogy a Nap eltűnik a vízben és közben saját életének egy darabját is a szeme előtt látta. Igen, pont így tűnt el a fény az Ő életéből is. Ahogy a partra lassan ráborult a holdfény, Ő álmodni kezdett, nyitott szemmel álmodta meg a múltat, idézte vissza az emlékeket.
Nem is olyan régen még ketten ültek ugyanitt. Emily magában felidézte azt az estét, mikor Stephen kihozta Őt ide, a partra. Tavasz volt már, talán május eleje. Akkor már két hónapja ismerték egymást. Emily-nek hosszú napja volt a szerkesztőségben és későn ért haza, ráadásul igen rossz kedve volt. Mikor Emily lemondta az aznap este találkájukat, Stephen úgy érezte, hogy valami gond van, így elment hozzá. Részben igaza is volt. Akkortájt nem volt minden rendben Emily családjával és, bár ezt nem mondta el Stephen-nek, Ő mégis érezte. Azon az estén is így volt. Talán pont ezért ment el Emily-hez, mert érezte, hogy nincs minden rendben. Mindenesetre Emily-t aznap egy halk kopogtatás ragadta ki a gondjai tengeréből. Ahogy meglátta a férfit, egyből kicsit jobb kedvre derült, de a szomorúság apró szikrája, még mindig ott bujkált a szemében. Végül Stephen rávette, hogy sétáljanak egyet. Anélkül, hogy Emily észrevette volna, a parton találta magát. Stephen csak mosolygott, ahogy finoman húzta a víz felé nőt. Emily szaladni kezdett a homokban, mire Stephen utána iramodott. Ahogy utolérte, átölelte a derekát, de Emily még mindig szaladt volna. Erre Stephen hátrahúzta és végül mind a ketten a homokban kötöttek ki. Ott és akkor Emily valahogy elfelejtette mindazt, amit a szívét nyomta. Csak ültek a homokban és nézték a csodálatosan kék vizet, ami visszaverte a Hold ezüstös sugarait és a csillagok fényét.
Emily-t egy újabb – a lábához érő – hideg hullám ragadta ki az emlékei közül. Mélyet sóhajtott, majd megrázta a fejét. Kezeivel átölelte a felhúzott lábait, az állát pedig megtámasztotta a térdén. Egy pillanatra megint belemerült a tenger halk morajába. Ez a hang sokkal inkább édes muzsika volt, mintsem zaj. Egy édes, megnyugtató melódia, ami mindig segített Emily-n. Eddig. Viszont most, ahogy szépen lassan kezdett elveszni az emlékei tengerében, nem tudta, hogy ez a csodálatos dallam, áldás, avagy átok. A szemeivel a vizet fürkészte, míg az esze, valahol messze járt. Nagyon messze.
Újabb szép emlék ötlött fel Emily-ben. Eszébe jutott az, az este, mikor először találkozott Stephen szüleivel. Valahogy nem is a találkozás volt különleges, hanem inkább a vacsora utáni kellemes Stephen-nel töltött idő.
Miután megvacsoráztak Emily kiosont a verandára, hogy egy kicsit egyedül tudjon lenni, át tudja gondolni a történteket. Alig néhány percnyi csendes magány után, érezte, ahogy valaki finoman átöleli hátulról. Egy mosoly ült ki az arcára, majd megfogta Stephen kezét, amit a férfi a dereka köré tekert. Eleinte mind a ketten hallgattak, de végül Stephen megszólalt:
- Kérdezhetek valamit?
- Persze. – mondta Emily halkan, majd a férfi felé fordította az arcát, hogy rá tudjon nézni.
- Miként képzeled el a jövődet? – tette fel a kérdést.
- Mire gondolsz? – kérdezett vissza Emily.
- Szeretnél családot? – felelt egy újabb kérdéssel Stephen, mire Emily arcára egy mosoly ült ki.
- Szóval erre gondoltál. – nyugtázta Emily, mire Stephen bólintott. – Hát – kezdte Emily -, igen szeretnék családot, egyszer majd. Nem tudom mikor. Egyelőre még túl korai ez. Miért kérdezed?
- Csak úgy eszembe jutott. Láttam, ahogy eljátszottál az unokahúgommal és akkor jutott eszembe. – magyarázta Stephen, mire Emily újfent elmosolyodott. Ez után a rövid szóváltás után, nem igazán beszélgettek. Csak álltak a kertben és nézték, ahogy a Nap süllyed az égbolton. Valahogy akkor már nem volt szükség szavakra.
Emily megint csak mély sóhajjal nyugtázta az újra felbukkanó emléket. Ahogy a szemét tovább futatta a víz felszínén, észrevett egy sziklát, aminek újra és újra, nekicsapódtak a hullámok, majd vesztes robajjal a víz újra visszazúdult a szikla alá. Emily csak nézte, és megengedte magának, hogy a szemébe betörjenek a könnyek. Most egy olyan emlék következett, ami közel sem volt kellemes, sőt a legjobb lett volna elfelejteni.
Nyár vége volt, a meleg még mindig fullasztó volt. Emily a lakásában ült. Szabadnapja volt, amit elvileg Stephen-nel töltött volna, de neki dolga akadt. Persze, rendőrként ez gyakran előfordult vele, és Emily jól tudta, hogy ezt el kell fogadnia. A munka az első és ez így van rendben. Ha be kellett hívniuk Stephen-t, biztos jó okuk volt rá. Emily-nek valahogy mégis rossz érzése volt. Hiába próbálta elhessegetni, nem sikerült. Éppen a kanapén ült és olvasott, mikor megszólalt a csengő. Remélte, hogy Stephen lesz az, de ahogy felállt és az ajtó felé indult, a rossz érzés egyre csak erősödött. Egyszerűen nem tudott rajta felülkerekedni. Remegő kézzel nyitott ajtót. A lábtörlőn Stephen egyik kollégája állt gyászos tekintette. Ekkor már Emily is tudta, hogy a rossz érzésének, igenis volt alapja.
Emily nem akart tovább emlékezni, túlzottan fájt. Felidézni mindezt? Nem, erre Ő még nem volt kész Stephen elment és Ő ezen még nem volt túl. Lelőttek szolgálatteljesítés közben. Azon a napon minden megváltozott. Ennek a napnak már több mint egy éve, de még mindig ott élt Emily-ben. Egyszerűen nem volt még képes továbblépni. Pedig csak egy lépésre lett volna szükség. Egy határozott és bátor lépéssel, amivel végleg eltemetheti magában a történteket. De akarta Ő egyáltalán eltemetni mindezt? Hisz annyira szép volt! Viszont annyira hamar vége lett. Mintha csak percek lettek volna. Így visszanézve, nem is tűnt két évnek az egész. Eltűnt minden, ami valaha fontos volt és most egyedül maradt. Egyedül, a parton, a régi emlékekkel, amik sajnos már csak emlékek.
Emily érezte, ahogy az arcán végigcsordogálnak a könnyek. Lehajtotta a fejét és a homlokát a térdén támasztotta meg. Lehunyta a szemét. A forró könnyek lassan csorogtak végig az arcán, majd lehullottak az ölébe. Annyira fájt! Annyira égette belülről ez a kínzó érzés, és Ő ez ellen nem tudott mit tenni. Érezte, ahogy lassan belülről emésztik fel a ki nem mondott érzések. A szíve minden egyes dobbanással csak egyre jobban fájt. Nem volt éjjele, nappala, jelene és jövője. Csak a múlt emlékei maradtak meg neki, mint afféle vágyálmok, amik láthatatlanul kínozzák az embert, a tudattal, hogy örökké csak álmok maradnak. Szeretett volna visszamenni a múltba, nagyon is. Másra sem vágyott, mint lépni előre, vagy hátra, csak innen tűnne már el. Csak változna már meg minden.
Lassan emelte fel a fejét, majd óvatosan letörölte a könnyeket az arcáról. A haját a füle mögé simította, míg a szemét újra a tengerre emelte. A Nap már végleg eltűnt a víz alatt. A Hold uralta az eget, és ezüstös sugarai a csillagok fényével karöltve, táncot jártak a víz felszínén. Gyönyörű volt az egész. Egyszerűen és természetesen csodálatos, olyan, amilyet még ember nem látott. Egyedi volt és megismételhetetlen, de valahogy mégis örök. Örök, mint az óceán, ami itt volt, itt van, és itt lesz. Nem úgy, mint az ember, aki csak kapkod az elrohanó évek után és végül egyedül marad. Egyedül. Magányosan.
A halk moraj – a hullámok harca a sziklákkal és a partra csapó víz -, és a sós víz illata betöltötte a levegőt. A part felé törő víz lágyan simogatta a lábát, míg a kezei újra a homokon pihentek.
- Gondoltam, hogy itt vagy. – hallotta a halk hangot a háta mögül. A fejét óvatosan felé fordította. Meglepetten nézett a mögötte álló férfira.
- Matthew? – csodálkozott el Emily. Ránézett a nem messze álló férfira, aki láthatóan Őt méregette. Rövidre vágott haja kócos volt. Az arcán most nem ült ott az a mindig vidám mosoly, ami általában. Komoly volt, de valahogy mégis boldognak tűnt. Barna szemei, szinte életre keltek a holdfényben, és mintha mondani akartak volna valamit. Valamit, amit Matthew nem tudott kimondani.
- Látni akartalak. – mondta, majd leült Emily mellé a homokba, közben még mindig Őt méregette. Észrevette, hogy sírt és a szíve szorult össze, hogy így kellett látnia. Barna haja rendezetlenül omlott az arcába, még néhány tincs a füle mögött pihent. Zöld szeme szomorúan csillant meg a holdfényben.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezett Emily.
- Amikor a partról beszélgettünk múltkor, akkor mondtad, hogy ez a kedvenc helyed. Gondoltam, hogy itt vagy. Aggódtam érted. Már hosszú ideje olyan vagy, mint akit valami nagyon bánt.
- Semmi gond Matthew, jól vagyok, hidd el. – mondta Emily, majd megharapta az alsóajkát és lehajtotta a fejét.
- Ne mond, hogy minden rendben Emily. Tudom, hogy nincs így. Látszik rajtad. Mi bánt ennyire? Mond el. – kérte Matthew. Emily egy mélyet sóhajtott, majd a tekintetét újra a férfira emelte. A tekintetül találkozott egy percre, majd Emily újra a vízre nézett.
- Most már mindegy, hogy mi bánt. Ezen már nem lehet segíteni. – mondta, miközben a szemei elvesztek a kékségben.
- Annyira rossz Téged így látni. – fogta meg a vállát Matthew, mire Emily hirtelen odakapta a fejét. Az arcuk szinte összeért.
- Tényleg mindegy, csak… csak… - próbált megszólalni, de nem tudott. Közelebb húzódott a férfihoz, majd megcsókolta. Matthew először meglepődött, de végül közelebb húzta magához Emily-t, aki a nyaka köré tekerte a kezeit. Végül Emily törte meg a csókot. A homlokukat egymásnak támasztva kapkodták a levegőt. Emily arcán egy könnycsepp gördült végig. Matthew felemelte az egyik kezét, és letörölte a könnycseppet, majd finoman magához húzta Emily-t, aki nem tiltakozott. Arcát a férfi mellkasába temette. Érezte, ahogy a karjai körülfonják a derekát. Sokáig ültek még így összebújva a parton. Nézték a vizet, de egyikük sem szólt semmit a másiknak. Nem is volt szükség szavakra, hisz azok nélkül is megértették egymást.
Néha, csak egy apró lépés kell ahhoz, hogy az életünk kibillenjen arról a holtpontról, amire került. Egy kicsi, de annál nehezebb és talán fájdalmas lépés. Nem is az a kérdés, hogy mi ez a lépés, hanem az, hogy meg merjük-e lépni ezt a lépést. Talán néha fáj túllépni a múlton, de nem élhetünk életünk végéig az emlékeink rabjaként. A világban minden változik, minden formálódik. Az idő múlik, szinte szalad és hiába kapunk utána, már nem jön vissza, bárhogy is akarjuk. Viszont van három dolog, ami nagyon fontos: Emlékezni a múltra, élni a jelenben, és gondolni a jövőre. Hisz, mind emberek vagyunk és az élet olyan rövid! Ki kell élvezni minden pillanatát, emlékezni a jóra és felejteni a rosszat. Ha így teszünk, talán esélyünk van egy szebb és jobb életre.
Nem is olyan régen még ketten ültek ugyanitt. Emily magában felidézte azt az estét, mikor Stephen kihozta Őt ide, a partra. Tavasz volt már, talán május eleje. Akkor már két hónapja ismerték egymást. Emily-nek hosszú napja volt a szerkesztőségben és későn ért haza, ráadásul igen rossz kedve volt. Mikor Emily lemondta az aznap este találkájukat, Stephen úgy érezte, hogy valami gond van, így elment hozzá. Részben igaza is volt. Akkortájt nem volt minden rendben Emily családjával és, bár ezt nem mondta el Stephen-nek, Ő mégis érezte. Azon az estén is így volt. Talán pont ezért ment el Emily-hez, mert érezte, hogy nincs minden rendben. Mindenesetre Emily-t aznap egy halk kopogtatás ragadta ki a gondjai tengeréből. Ahogy meglátta a férfit, egyből kicsit jobb kedvre derült, de a szomorúság apró szikrája, még mindig ott bujkált a szemében. Végül Stephen rávette, hogy sétáljanak egyet. Anélkül, hogy Emily észrevette volna, a parton találta magát. Stephen csak mosolygott, ahogy finoman húzta a víz felé nőt. Emily szaladni kezdett a homokban, mire Stephen utána iramodott. Ahogy utolérte, átölelte a derekát, de Emily még mindig szaladt volna. Erre Stephen hátrahúzta és végül mind a ketten a homokban kötöttek ki. Ott és akkor Emily valahogy elfelejtette mindazt, amit a szívét nyomta. Csak ültek a homokban és nézték a csodálatosan kék vizet, ami visszaverte a Hold ezüstös sugarait és a csillagok fényét.
Emily-t egy újabb – a lábához érő – hideg hullám ragadta ki az emlékei közül. Mélyet sóhajtott, majd megrázta a fejét. Kezeivel átölelte a felhúzott lábait, az állát pedig megtámasztotta a térdén. Egy pillanatra megint belemerült a tenger halk morajába. Ez a hang sokkal inkább édes muzsika volt, mintsem zaj. Egy édes, megnyugtató melódia, ami mindig segített Emily-n. Eddig. Viszont most, ahogy szépen lassan kezdett elveszni az emlékei tengerében, nem tudta, hogy ez a csodálatos dallam, áldás, avagy átok. A szemeivel a vizet fürkészte, míg az esze, valahol messze járt. Nagyon messze.
Újabb szép emlék ötlött fel Emily-ben. Eszébe jutott az, az este, mikor először találkozott Stephen szüleivel. Valahogy nem is a találkozás volt különleges, hanem inkább a vacsora utáni kellemes Stephen-nel töltött idő.
Miután megvacsoráztak Emily kiosont a verandára, hogy egy kicsit egyedül tudjon lenni, át tudja gondolni a történteket. Alig néhány percnyi csendes magány után, érezte, ahogy valaki finoman átöleli hátulról. Egy mosoly ült ki az arcára, majd megfogta Stephen kezét, amit a férfi a dereka köré tekert. Eleinte mind a ketten hallgattak, de végül Stephen megszólalt:
- Kérdezhetek valamit?
- Persze. – mondta Emily halkan, majd a férfi felé fordította az arcát, hogy rá tudjon nézni.
- Miként képzeled el a jövődet? – tette fel a kérdést.
- Mire gondolsz? – kérdezett vissza Emily.
- Szeretnél családot? – felelt egy újabb kérdéssel Stephen, mire Emily arcára egy mosoly ült ki.
- Szóval erre gondoltál. – nyugtázta Emily, mire Stephen bólintott. – Hát – kezdte Emily -, igen szeretnék családot, egyszer majd. Nem tudom mikor. Egyelőre még túl korai ez. Miért kérdezed?
- Csak úgy eszembe jutott. Láttam, ahogy eljátszottál az unokahúgommal és akkor jutott eszembe. – magyarázta Stephen, mire Emily újfent elmosolyodott. Ez után a rövid szóváltás után, nem igazán beszélgettek. Csak álltak a kertben és nézték, ahogy a Nap süllyed az égbolton. Valahogy akkor már nem volt szükség szavakra.
Emily megint csak mély sóhajjal nyugtázta az újra felbukkanó emléket. Ahogy a szemét tovább futatta a víz felszínén, észrevett egy sziklát, aminek újra és újra, nekicsapódtak a hullámok, majd vesztes robajjal a víz újra visszazúdult a szikla alá. Emily csak nézte, és megengedte magának, hogy a szemébe betörjenek a könnyek. Most egy olyan emlék következett, ami közel sem volt kellemes, sőt a legjobb lett volna elfelejteni.
Nyár vége volt, a meleg még mindig fullasztó volt. Emily a lakásában ült. Szabadnapja volt, amit elvileg Stephen-nel töltött volna, de neki dolga akadt. Persze, rendőrként ez gyakran előfordult vele, és Emily jól tudta, hogy ezt el kell fogadnia. A munka az első és ez így van rendben. Ha be kellett hívniuk Stephen-t, biztos jó okuk volt rá. Emily-nek valahogy mégis rossz érzése volt. Hiába próbálta elhessegetni, nem sikerült. Éppen a kanapén ült és olvasott, mikor megszólalt a csengő. Remélte, hogy Stephen lesz az, de ahogy felállt és az ajtó felé indult, a rossz érzés egyre csak erősödött. Egyszerűen nem tudott rajta felülkerekedni. Remegő kézzel nyitott ajtót. A lábtörlőn Stephen egyik kollégája állt gyászos tekintette. Ekkor már Emily is tudta, hogy a rossz érzésének, igenis volt alapja.
Emily nem akart tovább emlékezni, túlzottan fájt. Felidézni mindezt? Nem, erre Ő még nem volt kész Stephen elment és Ő ezen még nem volt túl. Lelőttek szolgálatteljesítés közben. Azon a napon minden megváltozott. Ennek a napnak már több mint egy éve, de még mindig ott élt Emily-ben. Egyszerűen nem volt még képes továbblépni. Pedig csak egy lépésre lett volna szükség. Egy határozott és bátor lépéssel, amivel végleg eltemetheti magában a történteket. De akarta Ő egyáltalán eltemetni mindezt? Hisz annyira szép volt! Viszont annyira hamar vége lett. Mintha csak percek lettek volna. Így visszanézve, nem is tűnt két évnek az egész. Eltűnt minden, ami valaha fontos volt és most egyedül maradt. Egyedül, a parton, a régi emlékekkel, amik sajnos már csak emlékek.
Emily érezte, ahogy az arcán végigcsordogálnak a könnyek. Lehajtotta a fejét és a homlokát a térdén támasztotta meg. Lehunyta a szemét. A forró könnyek lassan csorogtak végig az arcán, majd lehullottak az ölébe. Annyira fájt! Annyira égette belülről ez a kínzó érzés, és Ő ez ellen nem tudott mit tenni. Érezte, ahogy lassan belülről emésztik fel a ki nem mondott érzések. A szíve minden egyes dobbanással csak egyre jobban fájt. Nem volt éjjele, nappala, jelene és jövője. Csak a múlt emlékei maradtak meg neki, mint afféle vágyálmok, amik láthatatlanul kínozzák az embert, a tudattal, hogy örökké csak álmok maradnak. Szeretett volna visszamenni a múltba, nagyon is. Másra sem vágyott, mint lépni előre, vagy hátra, csak innen tűnne már el. Csak változna már meg minden.
Lassan emelte fel a fejét, majd óvatosan letörölte a könnyeket az arcáról. A haját a füle mögé simította, míg a szemét újra a tengerre emelte. A Nap már végleg eltűnt a víz alatt. A Hold uralta az eget, és ezüstös sugarai a csillagok fényével karöltve, táncot jártak a víz felszínén. Gyönyörű volt az egész. Egyszerűen és természetesen csodálatos, olyan, amilyet még ember nem látott. Egyedi volt és megismételhetetlen, de valahogy mégis örök. Örök, mint az óceán, ami itt volt, itt van, és itt lesz. Nem úgy, mint az ember, aki csak kapkod az elrohanó évek után és végül egyedül marad. Egyedül. Magányosan.
A halk moraj – a hullámok harca a sziklákkal és a partra csapó víz -, és a sós víz illata betöltötte a levegőt. A part felé törő víz lágyan simogatta a lábát, míg a kezei újra a homokon pihentek.
- Gondoltam, hogy itt vagy. – hallotta a halk hangot a háta mögül. A fejét óvatosan felé fordította. Meglepetten nézett a mögötte álló férfira.
- Matthew? – csodálkozott el Emily. Ránézett a nem messze álló férfira, aki láthatóan Őt méregette. Rövidre vágott haja kócos volt. Az arcán most nem ült ott az a mindig vidám mosoly, ami általában. Komoly volt, de valahogy mégis boldognak tűnt. Barna szemei, szinte életre keltek a holdfényben, és mintha mondani akartak volna valamit. Valamit, amit Matthew nem tudott kimondani.
- Látni akartalak. – mondta, majd leült Emily mellé a homokba, közben még mindig Őt méregette. Észrevette, hogy sírt és a szíve szorult össze, hogy így kellett látnia. Barna haja rendezetlenül omlott az arcába, még néhány tincs a füle mögött pihent. Zöld szeme szomorúan csillant meg a holdfényben.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezett Emily.
- Amikor a partról beszélgettünk múltkor, akkor mondtad, hogy ez a kedvenc helyed. Gondoltam, hogy itt vagy. Aggódtam érted. Már hosszú ideje olyan vagy, mint akit valami nagyon bánt.
- Semmi gond Matthew, jól vagyok, hidd el. – mondta Emily, majd megharapta az alsóajkát és lehajtotta a fejét.
- Ne mond, hogy minden rendben Emily. Tudom, hogy nincs így. Látszik rajtad. Mi bánt ennyire? Mond el. – kérte Matthew. Emily egy mélyet sóhajtott, majd a tekintetét újra a férfira emelte. A tekintetül találkozott egy percre, majd Emily újra a vízre nézett.
- Most már mindegy, hogy mi bánt. Ezen már nem lehet segíteni. – mondta, miközben a szemei elvesztek a kékségben.
- Annyira rossz Téged így látni. – fogta meg a vállát Matthew, mire Emily hirtelen odakapta a fejét. Az arcuk szinte összeért.
- Tényleg mindegy, csak… csak… - próbált megszólalni, de nem tudott. Közelebb húzódott a férfihoz, majd megcsókolta. Matthew először meglepődött, de végül közelebb húzta magához Emily-t, aki a nyaka köré tekerte a kezeit. Végül Emily törte meg a csókot. A homlokukat egymásnak támasztva kapkodták a levegőt. Emily arcán egy könnycsepp gördült végig. Matthew felemelte az egyik kezét, és letörölte a könnycseppet, majd finoman magához húzta Emily-t, aki nem tiltakozott. Arcát a férfi mellkasába temette. Érezte, ahogy a karjai körülfonják a derekát. Sokáig ültek még így összebújva a parton. Nézték a vizet, de egyikük sem szólt semmit a másiknak. Nem is volt szükség szavakra, hisz azok nélkül is megértették egymást.
Néha, csak egy apró lépés kell ahhoz, hogy az életünk kibillenjen arról a holtpontról, amire került. Egy kicsi, de annál nehezebb és talán fájdalmas lépés. Nem is az a kérdés, hogy mi ez a lépés, hanem az, hogy meg merjük-e lépni ezt a lépést. Talán néha fáj túllépni a múlton, de nem élhetünk életünk végéig az emlékeink rabjaként. A világban minden változik, minden formálódik. Az idő múlik, szinte szalad és hiába kapunk utána, már nem jön vissza, bárhogy is akarjuk. Viszont van három dolog, ami nagyon fontos: Emlékezni a múltra, élni a jelenben, és gondolni a jövőre. Hisz, mind emberek vagyunk és az élet olyan rövid! Ki kell élvezni minden pillanatát, emlékezni a jóra és felejteni a rosszat. Ha így teszünk, talán esélyünk van egy szebb és jobb életre.
