Néha minden annyira meg tud változni. Talán csak egy perc, vagy kettő és minden másként van. Elszúrunk dolgokat, mondunk szavakat, amiket soha nem mondanánk, gondolunk olyanokat, amit soha nem gondolnánk, összetörünk másokat, és néha még mi magunk is egy kicsit összetörünk, de a legrosszabb, hogy hallgatunk olyasmiről, amiről nem kellene. Mert igen, néha nincs rosszabb, mint a csönd. Mikor úgy érzed, hogy sok minden felszínre jönne, és egy percig komolyan elhiszed, hogy annak ki kellene jönnie, de végül mégis inkább csöndben maradsz és lenyeled a szavakat, a könnyeiddel együtt.
Igen, ilyen sokszor van. Velem is volt már, hogy nem mondtam ki, amit gondolok, nem is egyszer, de talán ez így helyed. De mégis ki mondja meg, hogy mit mondhatunk ki és mit nem? Hol az a határ, ahol az igazság, még igazság, és nem egy újabb szúrás, vagy rúgás.
De én most nem erről a csendről akartam igazán beszélni. Mármint nem arról, mikor csak hallgatunk és közben van véleményünk, mert ilyen sokszor van. De mi a helyzet akkor, mikor tudod, hogy van valami, amit meg kellene beszélni, de közben valahol akarod, valahol nem, de mégis bök belülről? Na, igen jó kérdés. Van egyáltalán rá válasz? Újabb kérdés. Talán van, talán nincs. Ki tudja?
Sajnos a csönd néha nagyon kínos tud lenni, túlzottan is kínos. Viszont talán nem helyes mindig, mindenről beszélni. Talán az ilyen szilánkokat jobb hagyni, mint tovább piszkálni, mélyebbre, ahol csak jobban bánt. Inkább a kis fájdalmat viseli el az ember, mint a nagyot, nemde?
Na, de igazából mindegy, csak ez már ki akart jönni valahogy. Mindenesetre a témával kapcsolatban abban megegyezhetünk, hogy minden ember más és más, és mind másképpen oldják meg a gondjaikat. Ki így, ki úgy és még ha hibázunk is, abból is tanulni lehet.
