Na, igen, itt a novella, amit ígértem. Arra kérnék mindenkit, hogy aki olvassa, az írjon legalább egy-két sort, hogy tudjam, hogy mi jó, mi nem, min változtassak. Nem hiszem, hogy akkora dolog lenne. Köszi, ha megteszed:) Na, akkor jó olvasást!:)
Gyermekszemmel
A nő egyedül volt. Megint, mint már olyan sokszor életében. Talán neki ez jutott. Az, hogy egyedül legyen. Pedig nem volt ez mindig így – gondolta keserűen. Szemében újra gyűlni kezdtek a könnyek, majd lecsorogtak az arcán át egészen az álláig, ahol letörölte őket. Nem fog sírni, annyiszor megfogadta már. A könnyek már nem változtatnak semmin. Semmi az égvilágon.
Connie megint hallotta, ahogy a szülei veszekszenek. Először az anyja kiabált, majd az apja. Kiabálás, csörömpölés, ajtócsapkodás. Már szinte mindennapossá vált. A szülők az hitték, hogy Connie mindebből semmit nem érzékel, de ez nem volt így. Minden egyes veszekedésnek fültanúja volt, bár ezt Ő sajnálta a legjobban. Még ha a szüleinek nem is mutatta, de minden egyes veszekedésről tudott.
A fejére húzta a takarót, majd összekuporodott. Átkarolta a lábát, és a térdén támasztotta meg a homlokát. Egy percre csend lett. A kislány felemelte a fejét, majd lerúgta magáról a takarót. Kikelt az ágyból, majd körbenézett a szobában és hallgatózott. Akkora újra kezdődött minden.
Ordítottak. Connie amilyen gyorsan csak tudott visszarohant az ágyba, a hátát a falnak vetette és újfent a fejére húzta a takarót. Lábát felhúzta a hasához, szemét becsukta, és befogta a füleit.
- Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! Nem akarom hallani! Hagyjátok abba! – mondogatta maga elé, miközben görcsösen a füleire tapasztotta a kezeit. Pici ujjai kifehéredtek az erős szorítástól, de az ordítás és csapkodás zaja még így is elhatolt az elméjéig. Még az erősen összeszorított szemhéjain is áthatoltak a könnyek, majd lefolytak az arcán.
Ahogy a zajok enyhülni kezdtek, úgy enyhült a kislány szorítása is. Lassan leengedte a kezeit és újra átkarolta a térdét. Fülelt. Hallotta a súlyos és dühös lépteket, ami alatt keservesen nyikorgott a lépcső. Az apja volt. A lépcsőn fel, majd a hálószobába be. Egy hatalmas nyikordulással kinyitotta a szekrényajtót, majd újra csönd lett. Connie édesanyja nem jött fel az apja után.
Connie lerúgta magáról a takarót, majd halkan az ajtóhoz lopódzott. Minden egyes lépés után visszanézett, a menekülési útvonalat felmérve, ha netalán újrakezdődik a veszekedés. Mikor elért a szoba végébe, fülét az ajtóra tapasztotta. Csend volt. Lassan lenyomta a kilincset, majd az ajtó egy halk nyikordulással kinyílt. Nem igaz, hogy ebben a házban minden nyikorog! – szisszen fel halkan Connie, majd kisurrant a folyosóra és becsukta maga mögött a szobaajtót.
A kislány látta, ahogy az apja felkapja a fejét, így belépett a szomszédos szobába, hogy eltűnjön szem elől. Az apja kilépett a folyosóra, és egy percre megállt, de végül megrázta a fejét és visszament a szobába.
Connie most valamivel jobban hallott. Majd megszakadt a kislány szíve, ahogy hallotta az alsó szintről felhallatszó keserves sírást. A kislány szeme előtt felvillant az anyja könnyekben úszó arca.
Visszaemlékezett arra az éjszakára, mikor elég bátor volt ahhoz, hogy leosonjon az egyik veszekedés alkalmával. Azóta sem tudta elfelejteni. Rosszabb volt, mint ahogy képzelte. Az anyja egy széken ülve zokogott, míg az apja dühében földhöz vágott egy vázát. A hatalmas csörömpölés és zaj, olyan módon megijesztette a kislányt, hogy azonnal visszarohant a szobájába. Azóta sem volt olyan bátor még egyszer. Nem akarta látni, nem akarta hallani, el akarta felejteni.
Connie édesapja sietve pakolt a bőröndbe. Dühös volt, mozdulatai idegességről és valahol fájdalomról árulkodtak. Gyorsan hajigálta bele a ruhákat a bőröndbe. A vasalt ruhákat csak belegyűrte, hogy minél kevesebb helyet foglaljon.
A kislány egyre közelebb merészkedett a hálószobához. Halkan lépkedett a folyosón, és lassan egyre többet látott az apjából. Érezte a dühét, a keserűségét, a haragját, a fájdalmát.
Connie letörölte az arcáról a könnyeket és halkan belépett a szobába. Egy pár pillanatig azon gondolkozott, hogy mit is akar itt, majd halkan megszólalt.
- Apa mit csinálsz? – tette fel a kérdést.
- Kicsim, Connie, felébresztettelek? – válaszolt egy másik kérdéssel az apja.
- Őőő… Nem. – füllentett a kislány.
- Connie, menj vissza aludni. – mondta lágyan, de ellenvetést aligha tűrő hangon a férfi. Megfogta a lánya vállát, majd lassan kivezette a szobából, de Connie megállt és újra az apjára nézett.
- El akarsz menni? – kérdezősködött tovább a kislány.
- Igen, most el fogok menni, de soha nem foglak elhagyni Kincsem, soha. – mondta halkan az apja, ahogy leguggolt Connie mellé.
- Ne menj el. – súgta halkan Connie.
- Soha nem foglak elhagyni, ezt jegyezd meg. Mindig szeretni foglak, és ha nem is leszek melletted, gondolni fogok rád.
- Anya? – kérdezte a kislány halkan.
- Anya itt marad veled. – nyugtatta meg az apja Connie-t. – Viszont most menj aludni. – tolta finoman a szobája irányába az apja Connie-t. A kislány engedelmesen elindult a szoba irányába, majd félúton megtorpanva visszafordult és az apjára nézett.
Connie valahol a lelke mélyén érezte, hogy most az apja nem megy el és, hogy talán soha nem látja majd Őt. Nem tudta miért, vagy, hogy mi kelti benne ezt az érzést, de egyszerűen érezte. Gyorsan visszaszaladt az apjához, majd egy puszit nyomott az arcára. Miután kibontakozott az apja öleléséből újra a szobája felé vette az irányt.
Az ajtóból még visszanézett. Látta az apja arcán a könnyeket, a fájdalmat. Nem tudta miért, nem értette, de az Ő arcát is – ma már nem először – könnyek szelték át. Végül lassan becsukta maga mögött az ajtót. Akkor látta utoljára az apját.
Annyi év telt el azóta. Annyi minden változott, főképp Ő. Más lett. Az, az éjszaka megkeményítette. Szinte még az anyja előtt is bezárkózott. Valahol talán Őt is okolta azért, mert az apja elhagyta Őket. Mindenesetre neki apa nélkül kellett felnőnie. Ötéves korában látta utoljára az apját, azóta még a hírét sem hallotta. Egészen mostanáig.
Most, alig huszonegy évesen ott állt az apja sírjánál és újból zokogott. Úgy, mint még soha. Megint ugyanazt érezte, mint azon éjjelen, mikor az apja elhagyta Őket. Az anyja sosem mondta, hogy miért ment el, bár nem is kérdezte. Annyi veszekedést hallott, amik megsebezték Őt. Nem akarta hallani ezt a mocskos történetet.
Most már csak felejteni akart. Felejteni akarta azokat a dolgokat, amik a gyermekkorában történtek vele, elfelejteni mindazt, amin át ment. A gyermekként megélt dolgok nagyban kihatottak arra, hogy milyen ember lett, és talán ez az egy jó dolog volt mindebben. Így már tudta, hogy melyek azok a hibák, amiket Ő soha nem akar elkövetni.
Connie megint hallotta, ahogy a szülei veszekszenek. Először az anyja kiabált, majd az apja. Kiabálás, csörömpölés, ajtócsapkodás. Már szinte mindennapossá vált. A szülők az hitték, hogy Connie mindebből semmit nem érzékel, de ez nem volt így. Minden egyes veszekedésnek fültanúja volt, bár ezt Ő sajnálta a legjobban. Még ha a szüleinek nem is mutatta, de minden egyes veszekedésről tudott.
A fejére húzta a takarót, majd összekuporodott. Átkarolta a lábát, és a térdén támasztotta meg a homlokát. Egy percre csend lett. A kislány felemelte a fejét, majd lerúgta magáról a takarót. Kikelt az ágyból, majd körbenézett a szobában és hallgatózott. Akkora újra kezdődött minden.
Ordítottak. Connie amilyen gyorsan csak tudott visszarohant az ágyba, a hátát a falnak vetette és újfent a fejére húzta a takarót. Lábát felhúzta a hasához, szemét becsukta, és befogta a füleit.
- Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! Nem akarom hallani! Hagyjátok abba! – mondogatta maga elé, miközben görcsösen a füleire tapasztotta a kezeit. Pici ujjai kifehéredtek az erős szorítástól, de az ordítás és csapkodás zaja még így is elhatolt az elméjéig. Még az erősen összeszorított szemhéjain is áthatoltak a könnyek, majd lefolytak az arcán.
Ahogy a zajok enyhülni kezdtek, úgy enyhült a kislány szorítása is. Lassan leengedte a kezeit és újra átkarolta a térdét. Fülelt. Hallotta a súlyos és dühös lépteket, ami alatt keservesen nyikorgott a lépcső. Az apja volt. A lépcsőn fel, majd a hálószobába be. Egy hatalmas nyikordulással kinyitotta a szekrényajtót, majd újra csönd lett. Connie édesanyja nem jött fel az apja után.
Connie lerúgta magáról a takarót, majd halkan az ajtóhoz lopódzott. Minden egyes lépés után visszanézett, a menekülési útvonalat felmérve, ha netalán újrakezdődik a veszekedés. Mikor elért a szoba végébe, fülét az ajtóra tapasztotta. Csend volt. Lassan lenyomta a kilincset, majd az ajtó egy halk nyikordulással kinyílt. Nem igaz, hogy ebben a házban minden nyikorog! – szisszen fel halkan Connie, majd kisurrant a folyosóra és becsukta maga mögött a szobaajtót.
A kislány látta, ahogy az apja felkapja a fejét, így belépett a szomszédos szobába, hogy eltűnjön szem elől. Az apja kilépett a folyosóra, és egy percre megállt, de végül megrázta a fejét és visszament a szobába.
Connie most valamivel jobban hallott. Majd megszakadt a kislány szíve, ahogy hallotta az alsó szintről felhallatszó keserves sírást. A kislány szeme előtt felvillant az anyja könnyekben úszó arca.
Visszaemlékezett arra az éjszakára, mikor elég bátor volt ahhoz, hogy leosonjon az egyik veszekedés alkalmával. Azóta sem tudta elfelejteni. Rosszabb volt, mint ahogy képzelte. Az anyja egy széken ülve zokogott, míg az apja dühében földhöz vágott egy vázát. A hatalmas csörömpölés és zaj, olyan módon megijesztette a kislányt, hogy azonnal visszarohant a szobájába. Azóta sem volt olyan bátor még egyszer. Nem akarta látni, nem akarta hallani, el akarta felejteni.
Connie édesapja sietve pakolt a bőröndbe. Dühös volt, mozdulatai idegességről és valahol fájdalomról árulkodtak. Gyorsan hajigálta bele a ruhákat a bőröndbe. A vasalt ruhákat csak belegyűrte, hogy minél kevesebb helyet foglaljon.
A kislány egyre közelebb merészkedett a hálószobához. Halkan lépkedett a folyosón, és lassan egyre többet látott az apjából. Érezte a dühét, a keserűségét, a haragját, a fájdalmát.
Connie letörölte az arcáról a könnyeket és halkan belépett a szobába. Egy pár pillanatig azon gondolkozott, hogy mit is akar itt, majd halkan megszólalt.
- Apa mit csinálsz? – tette fel a kérdést.
- Kicsim, Connie, felébresztettelek? – válaszolt egy másik kérdéssel az apja.
- Őőő… Nem. – füllentett a kislány.
- Connie, menj vissza aludni. – mondta lágyan, de ellenvetést aligha tűrő hangon a férfi. Megfogta a lánya vállát, majd lassan kivezette a szobából, de Connie megállt és újra az apjára nézett.
- El akarsz menni? – kérdezősködött tovább a kislány.
- Igen, most el fogok menni, de soha nem foglak elhagyni Kincsem, soha. – mondta halkan az apja, ahogy leguggolt Connie mellé.
- Ne menj el. – súgta halkan Connie.
- Soha nem foglak elhagyni, ezt jegyezd meg. Mindig szeretni foglak, és ha nem is leszek melletted, gondolni fogok rád.
- Anya? – kérdezte a kislány halkan.
- Anya itt marad veled. – nyugtatta meg az apja Connie-t. – Viszont most menj aludni. – tolta finoman a szobája irányába az apja Connie-t. A kislány engedelmesen elindult a szoba irányába, majd félúton megtorpanva visszafordult és az apjára nézett.
Connie valahol a lelke mélyén érezte, hogy most az apja nem megy el és, hogy talán soha nem látja majd Őt. Nem tudta miért, vagy, hogy mi kelti benne ezt az érzést, de egyszerűen érezte. Gyorsan visszaszaladt az apjához, majd egy puszit nyomott az arcára. Miután kibontakozott az apja öleléséből újra a szobája felé vette az irányt.
Az ajtóból még visszanézett. Látta az apja arcán a könnyeket, a fájdalmat. Nem tudta miért, nem értette, de az Ő arcát is – ma már nem először – könnyek szelték át. Végül lassan becsukta maga mögött az ajtót. Akkor látta utoljára az apját.
Annyi év telt el azóta. Annyi minden változott, főképp Ő. Más lett. Az, az éjszaka megkeményítette. Szinte még az anyja előtt is bezárkózott. Valahol talán Őt is okolta azért, mert az apja elhagyta Őket. Mindenesetre neki apa nélkül kellett felnőnie. Ötéves korában látta utoljára az apját, azóta még a hírét sem hallotta. Egészen mostanáig.
Most, alig huszonegy évesen ott állt az apja sírjánál és újból zokogott. Úgy, mint még soha. Megint ugyanazt érezte, mint azon éjjelen, mikor az apja elhagyta Őket. Az anyja sosem mondta, hogy miért ment el, bár nem is kérdezte. Annyi veszekedést hallott, amik megsebezték Őt. Nem akarta hallani ezt a mocskos történetet.
Most már csak felejteni akart. Felejteni akarta azokat a dolgokat, amik a gyermekkorában történtek vele, elfelejteni mindazt, amin át ment. A gyermekként megélt dolgok nagyban kihatottak arra, hogy milyen ember lett, és talán ez az egy jó dolog volt mindebben. Így már tudta, hogy melyek azok a hibák, amiket Ő soha nem akar elkövetni.
Franci ez igazán érzékletes. Nekem, hogy úgy fogalmazzak, kicsit napjaink problémáját veti fel. Érezhetően aggódik kiskorában, felnőttként ahogy visszaemlékezik fáj neki, viszont erősnek akar mutatkozni. De vannak dolgok, amiket meg elfelejtene szíves szerint...
Vagy csak én látom így?
Nem hiszem, hogy egyedül vagy, mert ketten biztos vagyunk. A válás aktuális probléma véleményem szerint és valamelyik nap pont ezen gondolkoztam, hogy egy gyerek, miként fogja fel ezt. Aztán utána meg írtam:)
Köszi a kommentet:)
Egyetértek az előttem szólóval, tényleg nagyon érzékletes. Te nagyon jól tudod ábrázolni ezeket a drámai dolgokat. Főleg, hogy ezt egy gyerek szemszögéből látjuk.
És igazán csak az apja sírjánál döbben rá, hogy mennyire üres ígéret volt az, hogy sosem hagylak el.
A kérdés valóban aktuális, mindennapi probléma. Szerencsére nekem nem kellett átélni.
Hála Istennek nekem se, de szerintem az, hogy valaki ír, az épp ebből áll. Abból, hogy el tudja képzelni az ilyen dolgokat anélkül, hogy átélné.
Amúgy köszi a kommentet:)
Na akkor én is jövök. Nekem is nagyon tetszett, és tényleg igazad van, ha valaki ír akkor az alap, hogy olyan dolgokat is le kell írnia, amiket még nem élt át. De Neked úgy látom ez nem okoz gondot:)
Érdekes, és elgondolkodtató novella.