"Beszélt hozzám, de az már nem volt ugyanaz. Válaszoltam, holott értelmetlen volt, de mégis folytattuk. Miért?"
Nem rég olvastam ezt valahol, és sok minden eszembe jutott. Valahogy ez jellemzi a mostanság lassan általánossá váló hangulatom. Gyakran veszem észre, hogy egy beszélgetésnek mennyire nincs értelme. Beszélnek hozzám, hallom is, talán még fel is fogom, a válasz mégis gyakran reflexszerűen jön, valahonnan, holott nem is érdekel. Üres csacsogás, felhozott témák, hogy ne kelljen arról beszélni, amiről igenis kéne.
És, hogy miért is folytatjuk? Csak mert nem akarjuk, hogy vége legyen. Csak mert inkább ejtünk magunkon még ezer kisebb sebet, mintsem egy nagyot. Inkább folytatjuk, és nem ismerjük be, hogy fölösleges, hogy mindennek vége. Egyáltalán mikor mondhatjuk ki ezt a szót? Vége. Persze mindennek van egy vége, de honnan tudjuk, hogy az most van?
Mondjuk, talán könnyebb is így. Talán könnyebb, mint olyasmiről beszélni, ami fáj, ami sebeket tép fel, vagy újabbakat ejt. Viszont akkor ennél talán már jobb lenne a csönd. A csönd, amikor nem locsogunk feleslegesen olyasmiről, ami a könyökünkön jön ki, és nem kell odafigyelnünk olyasmire, ami nem érdekel. Lehet kínos az a csend, vagy mély, de inkább az, mint az üres szavak, vagy a felszínes beszélgetések.
Persze az ember akaratlanul is benne van ilyen dolgokban. Akaratlanul is inkább locsog a barátnak titulált emberekkel, mintsem olyasmiről beszél, ami neki nem jó. Mondjuk én akkor már inkább ülnék csendben, egyedül. Olyankor nem hazudik magának az ember, nem mondja a felszínes beszélgetésekre, hogy ez így jó.
Néha jobb csendben sírni, a sötétben, mikor senki nem látja, és másnap megint mosolyogni, mintha tényleg minden rendben lenne. Mert hát ki akarná megsebezni magát? Csak az az igazi baj, hogy miközben elhiteted magaddal, hogy tényleg minden rendben, belül érzed, hogy nem és ez akkor is fáj, ha még ezt is tagadod.
Persze, ebbe a hibába sokan beleesnek. Hiába írtam most ezt így le, nekem is jobb néha elhinni vagy csak megpróbálni elhinni azt, hogy tényleg minden rendben, és semmi gond. Aztán utána mindennek vége, és nem marad semmi, csak a könnyek. De talán ez az élet rendje.
Tudom, hogy mára már elég volt az életbölcsességekből, de erre is van még egy idézetem:
"Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben"
Nem rég olvastam ezt valahol, és sok minden eszembe jutott. Valahogy ez jellemzi a mostanság lassan általánossá váló hangulatom. Gyakran veszem észre, hogy egy beszélgetésnek mennyire nincs értelme. Beszélnek hozzám, hallom is, talán még fel is fogom, a válasz mégis gyakran reflexszerűen jön, valahonnan, holott nem is érdekel. Üres csacsogás, felhozott témák, hogy ne kelljen arról beszélni, amiről igenis kéne.
És, hogy miért is folytatjuk? Csak mert nem akarjuk, hogy vége legyen. Csak mert inkább ejtünk magunkon még ezer kisebb sebet, mintsem egy nagyot. Inkább folytatjuk, és nem ismerjük be, hogy fölösleges, hogy mindennek vége. Egyáltalán mikor mondhatjuk ki ezt a szót? Vége. Persze mindennek van egy vége, de honnan tudjuk, hogy az most van?
Mondjuk, talán könnyebb is így. Talán könnyebb, mint olyasmiről beszélni, ami fáj, ami sebeket tép fel, vagy újabbakat ejt. Viszont akkor ennél talán már jobb lenne a csönd. A csönd, amikor nem locsogunk feleslegesen olyasmiről, ami a könyökünkön jön ki, és nem kell odafigyelnünk olyasmire, ami nem érdekel. Lehet kínos az a csend, vagy mély, de inkább az, mint az üres szavak, vagy a felszínes beszélgetések.
Persze az ember akaratlanul is benne van ilyen dolgokban. Akaratlanul is inkább locsog a barátnak titulált emberekkel, mintsem olyasmiről beszél, ami neki nem jó. Mondjuk én akkor már inkább ülnék csendben, egyedül. Olyankor nem hazudik magának az ember, nem mondja a felszínes beszélgetésekre, hogy ez így jó.
Néha jobb csendben sírni, a sötétben, mikor senki nem látja, és másnap megint mosolyogni, mintha tényleg minden rendben lenne. Mert hát ki akarná megsebezni magát? Csak az az igazi baj, hogy miközben elhiteted magaddal, hogy tényleg minden rendben, belül érzed, hogy nem és ez akkor is fáj, ha még ezt is tagadod.
Persze, ebbe a hibába sokan beleesnek. Hiába írtam most ezt így le, nekem is jobb néha elhinni vagy csak megpróbálni elhinni azt, hogy tényleg minden rendben, és semmi gond. Aztán utána mindennek vége, és nem marad semmi, csak a könnyek. De talán ez az élet rendje.
Tudom, hogy mára már elég volt az életbölcsességekből, de erre is van még egy idézetem:
"Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben"
