Na, megint itt vagyok, és hoztam egy másik novellát, nem azt, amit tegnap akartam feltölteni. Azzal megint gondja volt a rendszernek. Akit esetleg érdekel, az dobjon egy kommentet, és elküldöm. De persze örülnék annak is, ha ehhez a novellához is érkezne vélemény. Na, akkor jó olvasást!
Hogy büszke lehessek Rád
Sophie felhúzott térdekkel ült az ágyán. Arcát könnyek csíkozták, szemében bánat és fájdalom ült. Állát a térdén támasztotta meg, míg karjaival átölelte a lábát. Loknis, szőke haja a vállára omlott, gyönyörű kék szemeit lehunyta egy percre. A kislány fejében kavarogtak a szavak, mondatok. A felnőttek szavai rémlettek fel benne:
- Minden rendben lesz.
- Tudod Sophie, anya most már…
- Szívem, innentől minden más lesz.
Csak ezekre a mondatokra tudott gondolni, miközben szeméből tovább potyogtak a könnyek. Sokszor próbálták neki elmagyarázni gyengéden, hogy Mi is történt az anyjával, de erre semmi szükség nem volt. Tudta, hogy az anyja meghalt, tudta, hogy nem fogja újra látni. A többi talán nem is volt fontos. Nem is érdekelte.
Hat éves volt még csak, nem értett sok mindent, de az anyja elmondta, hogy eljön majd az idő, mikor Ő már nem lesz. Valamilyen betegségről beszélt, ami szét fogja Őket választani, ami miatt neki el kell majd mennie. Így is lett.
Ma reggel, mikor felébredt, a nagynénje ült az ágya mellett. Elmondta a kislánynak, hogy az anyjának el kellett mennie és, hogy soha többé nem jön vissza. Ekkor a kislány – mintha nem hitt volna a nagynénjének -, kipattant az ágyból, és az anyja szobájába szaladt. Üres volt.
- Tényleg elment. – suttogta bele a csendbe, majd lekuporodott az ágyra, és még azóta is ott ült.
Fájt neki, hogy nem fogja többé látni az anyját, de nem akarta, hogy az a sok felnőtt Őt vigasztalja, csak vele törődjön. Mind az anyját akarták volna pótolni, de hiába. Őt senki sem pótolhatja. Senki.
Újból lehunyta a szemét, majd eleresztette a lábát, és az oldalára dőlt. Magzatpózba kuporodott, majd a párnába törölte könnyeit. Összeszorította a szemét és aludni próbált. Az ágyban még érezni lehetett a takarón az anyja finom illatát, ami megnyugtatta a kislányt, és szépen lassacskán álomba ringatta. Talán bután hangzik, de akkor, egy pillanatig újra azt érezte, hogy ott van vele.
Álmában Sophie egy virágos réten járt. Először egyedül volt a virágok között. Lassan sétált a réten, nem is tudta, merre megy. Meztelen lábát csiklandozták a fűszálak, a levegőt betöltötte az édesanyja finom illata.
Ahogy a réten sétált, egyszer csak megpillantott egy távoli alakot a réten. Nem tudta, hogy ki az, de szaladni kezdett felé. Gyors volt, gyorsabb, mint eddig valaha. Szinte repült. Ahogy közeledett az alakhoz, lassan kezdte felismerni. Az édesanyja volt az. Az arcára a legszélesebb mosolya ült ki, karjait kitárta, ahogy az anyja felé haladt.
Mikor odaért, hirtelen a nyakába ugrott, és úgy ölelte át, mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára látta. Édesanyja felkapta Sophie-t, majd megpördült vele. Mind kettejük haja szállt a szélben, és mind ketten hangosan kacagtak. Pár pillanat elteltével, Sophie ismét visszaereszkedett a földre, de még mindig mosolyogva nézte az anyját.
Édesanyja leült a földre, mire Sophie is követte a példáját. A karjaiba dőlt, és lehunyta egy pillanatra a szemét. Egyikük sem szólt semmit. Annyira tökéletes volt ez a perc, szerették volna megállítani az időt. Végül Sophie törte meg a csöndet.
- Gyere vissza velem anya! – mondta.
- Azt nem lehet, Kincsem. – nézett rá az édesanyja.
- De miért nem? – biggyesztette le a száját Sophie.
- Én már nem oda tartozom.
- De Anya, Te hozzám tartozol! – mondta a kislány.
- Kincsem, én mindig vigyázni fogok Rád innen is.
- De nem vagy Velem.
- Kicsim, nekem már itt a helyem, de tudom, hogy az én nagylányom így is boldogulni fog. Erősnek kell lenned Sophie. – ölelte át Őt az anyja.
- De miért? Miért legyek erős? Anya, nekem szükségem van rád!
- Sophie erősnek kell lenned, hogy büszke lehessek rád. Tudom, hogy Te jó ember vagy, az én kis angyalom. – ölelte még szorosabban át Sophie-t.
- De anya… - kezdte volna a kislány.
- Nincs de! Tudom, hogy jó ember leszel, és meg fogod állni a helyed az életben nélkülem is. – mondta Sophie-nak az édesanyja, majd felállt. – Legyél boldog Kincsem. Az nekem a legnagyobb ajándék, ha boldognak látlak. – tette még hozzá, majd lehajolt, és egy puszit nyomott a lánya homlokára.
- Most elmész, igaz? – kérdezte Sophie.
- Igen, de ne feledd, mindig vigyázni fogok Rád és Veled leszek. Érezni fogod, hidd el. – mondta még Sophie-nak az édesanyja, majd még egyszer utoljára a lányára mosolygott, és eltűnt. Sophie egyedül maradt a virágos réten.
Lassan nyitogatni kezdte a szemeit. Eleinte bántotta a fény, így csak hunyorgott, de végül teljesen kinyitotta gyönyörű kék szemeit. Sophie felült az ágyban, majd letörölte a könnyeket az arcáról. Az anyja azt szeretné, hogy boldog legyen. Azt mondta ez a legnagyobb ajándék Neki. Sophie szerette volna megadni az anyjának ezt az ajándékot, így letörölte a könnyeket az arcáról, majd felállt.
Erős lesz, még ha hatévesen nem is tudta, hogy miért kell erősnek lennie. De meg akarta fogadni az anyja tanácsát. Tudta, hogy ezzel teheti igazán boldoggá. Érezte, hogy Vele, van hogy nincs és soha nem is lesz egyedül, hogy az anyja vigyáz Rá. Tudta, hogy most az élete megváltozik, és nem igazán értette, hogy miért. Viszont Ő csak egyet akart: hogy az anyja büszke legyen rá.
- Minden rendben lesz.
- Tudod Sophie, anya most már…
- Szívem, innentől minden más lesz.
Csak ezekre a mondatokra tudott gondolni, miközben szeméből tovább potyogtak a könnyek. Sokszor próbálták neki elmagyarázni gyengéden, hogy Mi is történt az anyjával, de erre semmi szükség nem volt. Tudta, hogy az anyja meghalt, tudta, hogy nem fogja újra látni. A többi talán nem is volt fontos. Nem is érdekelte.
Hat éves volt még csak, nem értett sok mindent, de az anyja elmondta, hogy eljön majd az idő, mikor Ő már nem lesz. Valamilyen betegségről beszélt, ami szét fogja Őket választani, ami miatt neki el kell majd mennie. Így is lett.
Ma reggel, mikor felébredt, a nagynénje ült az ágya mellett. Elmondta a kislánynak, hogy az anyjának el kellett mennie és, hogy soha többé nem jön vissza. Ekkor a kislány – mintha nem hitt volna a nagynénjének -, kipattant az ágyból, és az anyja szobájába szaladt. Üres volt.
- Tényleg elment. – suttogta bele a csendbe, majd lekuporodott az ágyra, és még azóta is ott ült.
Fájt neki, hogy nem fogja többé látni az anyját, de nem akarta, hogy az a sok felnőtt Őt vigasztalja, csak vele törődjön. Mind az anyját akarták volna pótolni, de hiába. Őt senki sem pótolhatja. Senki.
Újból lehunyta a szemét, majd eleresztette a lábát, és az oldalára dőlt. Magzatpózba kuporodott, majd a párnába törölte könnyeit. Összeszorította a szemét és aludni próbált. Az ágyban még érezni lehetett a takarón az anyja finom illatát, ami megnyugtatta a kislányt, és szépen lassacskán álomba ringatta. Talán bután hangzik, de akkor, egy pillanatig újra azt érezte, hogy ott van vele.
Álmában Sophie egy virágos réten járt. Először egyedül volt a virágok között. Lassan sétált a réten, nem is tudta, merre megy. Meztelen lábát csiklandozták a fűszálak, a levegőt betöltötte az édesanyja finom illata.
Ahogy a réten sétált, egyszer csak megpillantott egy távoli alakot a réten. Nem tudta, hogy ki az, de szaladni kezdett felé. Gyors volt, gyorsabb, mint eddig valaha. Szinte repült. Ahogy közeledett az alakhoz, lassan kezdte felismerni. Az édesanyja volt az. Az arcára a legszélesebb mosolya ült ki, karjait kitárta, ahogy az anyja felé haladt.
Mikor odaért, hirtelen a nyakába ugrott, és úgy ölelte át, mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára látta. Édesanyja felkapta Sophie-t, majd megpördült vele. Mind kettejük haja szállt a szélben, és mind ketten hangosan kacagtak. Pár pillanat elteltével, Sophie ismét visszaereszkedett a földre, de még mindig mosolyogva nézte az anyját.
Édesanyja leült a földre, mire Sophie is követte a példáját. A karjaiba dőlt, és lehunyta egy pillanatra a szemét. Egyikük sem szólt semmit. Annyira tökéletes volt ez a perc, szerették volna megállítani az időt. Végül Sophie törte meg a csöndet.
- Gyere vissza velem anya! – mondta.
- Azt nem lehet, Kincsem. – nézett rá az édesanyja.
- De miért nem? – biggyesztette le a száját Sophie.
- Én már nem oda tartozom.
- De Anya, Te hozzám tartozol! – mondta a kislány.
- Kincsem, én mindig vigyázni fogok Rád innen is.
- De nem vagy Velem.
- Kicsim, nekem már itt a helyem, de tudom, hogy az én nagylányom így is boldogulni fog. Erősnek kell lenned Sophie. – ölelte át Őt az anyja.
- De miért? Miért legyek erős? Anya, nekem szükségem van rád!
- Sophie erősnek kell lenned, hogy büszke lehessek rád. Tudom, hogy Te jó ember vagy, az én kis angyalom. – ölelte még szorosabban át Sophie-t.
- De anya… - kezdte volna a kislány.
- Nincs de! Tudom, hogy jó ember leszel, és meg fogod állni a helyed az életben nélkülem is. – mondta Sophie-nak az édesanyja, majd felállt. – Legyél boldog Kincsem. Az nekem a legnagyobb ajándék, ha boldognak látlak. – tette még hozzá, majd lehajolt, és egy puszit nyomott a lánya homlokára.
- Most elmész, igaz? – kérdezte Sophie.
- Igen, de ne feledd, mindig vigyázni fogok Rád és Veled leszek. Érezni fogod, hidd el. – mondta még Sophie-nak az édesanyja, majd még egyszer utoljára a lányára mosolygott, és eltűnt. Sophie egyedül maradt a virágos réten.
Lassan nyitogatni kezdte a szemeit. Eleinte bántotta a fény, így csak hunyorgott, de végül teljesen kinyitotta gyönyörű kék szemeit. Sophie felült az ágyban, majd letörölte a könnyeket az arcáról. Az anyja azt szeretné, hogy boldog legyen. Azt mondta ez a legnagyobb ajándék Neki. Sophie szerette volna megadni az anyjának ezt az ajándékot, így letörölte a könnyeket az arcáról, majd felállt.
Erős lesz, még ha hatévesen nem is tudta, hogy miért kell erősnek lennie. De meg akarta fogadni az anyja tanácsát. Tudta, hogy ezzel teheti igazán boldoggá. Érezte, hogy Vele, van hogy nincs és soha nem is lesz egyedül, hogy az anyja vigyáz Rá. Tudta, hogy most az élete megváltozik, és nem igazán értette, hogy miért. Viszont Ő csak egyet akart: hogy az anyja büszke legyen rá.
Franci, ez a novella most szíven talált engem. Nagyon érzékletes, át lehet érezni a kislány szomorúságát, és azt, hogy még ha nincs is egészen tisztában a dolgokkal, erős és boldog lesz, hogy teljesítse az anyja kívánságát.
Nekem nagyon tetszett. ^^
És kérem a másikat is:D