Na, megint hoztam egy novellát(: De ez most kivételesen nem az enyém, hanem az egyik barátnőmé, Donnáé. Az Ő blogját itt tudjátok megnézni, szerintem érdemes benézni. Na, de jó olvasást(:
Porszemek a szélben
Július 10-et írunk.
A lány csak ült egymagában a közeli patakparton, és hallgatta a szelek susogó játékát. Itt, ezen a helyen úgy érezte, kicsit kiszakad a mindennapok gyötrő gondjai közül. Ha ezt akarta, ide jött le, és gondolkodott. Keze lassan a vízhez ért. Beledobott egy apró követ, és csak csöndben nézte, ahogy lassan lemerül a víz aljára. Szerette volna, ha az Ő fájdalma is ugyanígy süllyedt volna el, akárcsak a kavics. De benne élt, és nem hagyta nyugodni. Számtalanszor föltette magának a kérdést, de választ nem talált. Érezte, ahogy a fájdalom belemar a lelkébe, és nem engedi el.
Lassan lehajtotta a fejét, barna haja pedig az arcába omlott, így takarva el a fájdalmat, ami azon tükröződött vissza. Akaratlanul is sírni kezdett, s egy könnycsepp a patak vizébe hullt. Pár napja egészen megváltozott. Úgy érezte, a fájdalom lassan felőrli. Nem bírta tovább. Az arcát a tenyerébe temette, és zokogni kezdett. Fájt neki, hogy elvesztette a legjobb barátnőjét. Mennyi titkot megosztottak egymással! Hányszor, de hányszor nevettek együtt, s hányszor segítettek egymásnak, amiben csak kellett! És ez a - látszólag tökéletes - barátság ma már megszűnni látszik. Hogyan történhetett mindez? Hogy mehet tönkre egy barátság egyetlen szó miatt? Hogyha egy kívánsága lehetett volna, az lett volna, hogy visszapörgethesse az időt. Bármennyire is próbálta magára erőltetni a mosolyt, belül nagyon fájt. De jól tudta, hogy senkinek sem mondhatja el. Senkiben sem bízott meg. Lassan kezdte úgy érezni, senki sem szereti, mindenkinek egy púp a hátán, mindenki gyűlöli Őt.
Letörölte a könnyeit, majd markolt egyet a kövekből. Egyenként dobálta bele a vízbe, némelyikkel kacsázott is. Elmosolyodott, amint visszagondolt arra, hogy milyen jó volt, amikor a legjobb barátnőjével versenyeztek, kinek a köve pattan többet a vízen. Milyen jó is volt akkor! De ezek a képek csak az emlékében éltek már. Bár nem hitte, hogy valaha még rendbe lehet hozni, ami kettejük között történt, mégis reménykedett benne. Eleve olyan ember volt, aki mindenben próbálta meglátni a jót, a pozitívat, a szépet. De ebben nem látott semmi jót. Mi jó van abban, ha az ember elveszti - ráadásul a szeme láttára - a legjobb barátját és nem tehet semmit ellene?
Hirtelen különös neszt hallott. Mintha közeledne valaki. De ugyan, ki akarna beszélni vele? Hisz mindenkit ellökött magától a környezetében, s magában próbálta megoldani, bár így még rosszabb lett. Nem foglalkozott a zajjal, tovább dobálta a köveket a patakba, s közben az emlékei közt kutatott. Nem akarta kitörölni ezeket az emlékeket, sohasem. Megígérte magának, hogy ha most véget is ér az a barátság, amit megkötöttek, az együtt töltött időkre mindig emlékezni fog. Ez így volt helyes.
Közben észrevette a patakon az esőcseppeket, nem sok idő elteltével már zuhogott az eső. De Ő nem foglalkozott vele. Legalább az elmossa a gondolatait. Amúgy is szerette az esőt. Mindig megnyugtatta Őt. Most pedig különösen szüksége volt rá, hogy megnyugodjon.
Léptek zajára lett figyelmes. Talán valaki tényleg itt van? Ki lehet az? Lassan fordult hátra. Nem látta az arcát, de azt annál inkább, hogy közeledik felé. Összeráncolta a homlokát, majd rádöbbent, hogy ki az a személy, aki felé közelít. Először nem akart hinni a szemének. Mit keres itt? Ráadásul egy szál pulóverben, meg egy vékony nadrágban. Még megfázik! És amúgy is gyűlöli az esőt.
- Gwynn! Te meg mit keresel itt? - kérdezte csendesen.
- Én... én azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. - felelte a lány lehajtott fejjel. A haja és a ruhája teljesen átázott, de a zuhogó eső ellenére jól látszódtak az arcán lefolyó könnycseppek.
- Te? Én tartozom bocsánatkéréssel. Amit már meg is tettem. De, ha kell ezerszer elmondom, hogy sajnálom. Nagyon sajnálom, ami történt. Életemben még sohasem volt ilyen dolog miatt ekkora bűntudatom.
- Sajnálom, hogy ennyire makacs voltam. Az egy dolog, hogy megbántottál, de én nem gondoltam bele abba, milyen rossz lehet neked. Tény, hogy nekem sem esett jól, de tudom, hogy nagyon bánod, és elhiszem neked. Gyere ide, Dyna. - tárta szét a karját a lány, hogy megölelhesse.
A lány sírva ölelte át a legjobb barátnőjét. Lehunyta a szemét, majd amikor kinyitotta egészen meglepődött. Gwynn sehol sem volt. Helyette Frances állt ott, a nővére, és a vállára tette a kezét, mire a lány összerezzent.
- Dyna! Mégis mit keresel itt ilyen zuhogó esőben? Anya szívbajt kap, ha meglát ilyen csuromvizesen! Gyere, menjünk haza.
A lány szótlanul nyújtotta a kezét nővérének, aki fölhúzta Őt. Gyors léptekkel haladt előre, Ő pedig lassan ballagott utána. Hátranézett a patakpartra, majd a szemében újabb könnyek gyűltek, amit igyekezett letörölni, mielőtt sietős testvére meglátná azokat.
Eszébe jutottak legjobb barátnője szavai. „Az egy dolog, hogy megbántottál, de én nem gondoltam bele abba, milyen rossz lehet neked. Tény, hogy nekem sem esett jól, de tudom, hogy nagyon bánod, és elhiszem neked." Nem tudta, hogy csak képzelődött, álmodta, vagy valóban megtörtént-e. Viszont már nem érezte azt a fájdalmat a lelkében, amit eddig. Mosolyogva szaladt a nővére után, aki jócskán lehagyta Őt. Megbocsátott. És neki ez volt a legfontosabb.
Vége
