~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Lehull a lánc - 1. rész

Rachel megint ott állt. Az ajtó előtt, mint már oly sokszor. Finom kezét felemelte, hogy kopogjon, de végül mégis visszaengedte a teste mellé. Kell ez nekem? – kérdezte magától, majd megrázta a fejét. Épp indult volna, de érezte, ahogy az, az ismerős érzés visszahúzza az ajtó felé. Nem gondolkodott, csak felemelte a kezét és bekopogott.

Nem jött válasz. Újból kopogott. Még mindig semmi. Csönd. Aggasztó csönd. Újra kopogott, bár már tudta, hogy nem fog választ kapni.
- Leo, én vagyok az, Rachel! – kiabált be az ajtón, majd újra dörömbölni kezdett, valamivel erősebben, mint az előbb. Csak pár pillanat elteltével eszmélt fel, hogy kissé már késő van. Persze nem Leo miatt szégyellte el magát, sokkal inkább a többi szomszéd miatt.

Alighogy Rachel feleszmélt a folyosó végén megjelent az egyik lakó. Férfi volt, jó középkorú, elég gyűrött fejjel. A homlokát ráncolt, és hunyorgott, láthatólag zavarta a fény. Hosszú köntös viselt, ami szétnyílt a mellkasán.
- Néhány órája jött haza, segítettem neki, majd bezártam az ajtót. – mondta a férfi.
- Köszönöm Stan, és őszintén sajnálom, hogy felébresztettem. – felelt Rachel szemlesütve, miközben a pótkulcsért nyúlt.
- Semmi gond. Miért nem hagyja már ezt a félnótást, Rachel? Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de… - kezdte volna a férfi, de Rachel közbeszólt.
- Ön is tudja Stan, hogy miért vagyok még mindig itt. – mondta, majd a kulcsot a zárba helyezte, és elfordította. – Még egyszer köszönöm az információt, és sajnálom, hogy felébresztettem. Jó éjt! – mondta még Rachel, mielőtt belépett a lakásba.

Odabent hatalmas káosz fogadta. A fanyar bűz, ami a falakból áradt, azonnal beszivárgott az orrlyukain keresztül és ráült a tüdejére. Pár pillanat elteltével már alig várta, hogy friss levegőhöz jusson, de nem menekült el. Tudta, hogy maradnia kell. Hiába is próbálna elfutni, nem tudna. Valami, egy érzés mindig visszahúzza ide. Ettől nincs menekvés.

Rég nem szerelem volt már ez, mint anno, régen. Sokkal inkább már ragaszkodás, sajnálat, és a közös szép emlékek köteléke fűzte – vagy inkább láncolta – össze Őket Leo-val. Annyiszor szeretett volna már szabadulni, elfutni, új életet kezdeni, de nem ment. Ez a férfi mindenhol ott volt. Mindenről Ő jutott eszébe. Hiába próbálta kiűzni az életéből nem ment.

Pedig már akkora volt a távolság, de akkora! Rachel lassan felemelkedett, karriert épített, miközben Leo vészesen gurult lefelé a lejtőn. Lassan elveszítette mindenét, és élete belesüppedt az alkohol kellemes homályába, ahonnan Rachel hiába akarta kiragadni, nem ment. Pedig Isten bizony próbálta! Próbálta megmenteni, de magára hagyni is. De egyik sem sikerült. Megrekedtek valahol középen, ahonnan nem volt tovább.

Így ment ez már hónapok óta. Rachel gyakran átnézett Leo-hoz, olyankor megpróbálta összekaparni a férfit, de az már szinte emberi roncs volt. Néha üvöltött vele, néha kedves szavakat suttogott a fülébe, pont úgy, mint régen. Egyik sem hatott. Leo-t már nem érdekelte. Ő csak úgy volt, bele a világba, nem volt sem jelene, sem jövője. Múltja annál inkább. Igen, volt múltja, még pedig Rachel személyében, aki, mint afféle kísértet hetente átjárt hozzá kísérteni.

Olyan se veled, se nélküled volt az övék. Mind a ketten szerettek volna megszabadulni a másiktól, de nem ment. Életre szóló szerelemnek indult a kapcsolatuk, anno, régen, de valahol elbukott. Hogy hol? Azt nem tudták. De valami még most is összetartotta Őket, bár ez már inkább kényszerszerű volt, mintsem kapcsolat. Értelmetlen, ostoba, naiv. Értelmetlen, mert olyasmiért küzdöttek, ami már lehetetlennek bizonyult. Ostoba, igen ostoba, mert mind a ketten azok voltak, hogy még mindig nem felejtették el a másikat. És naiv, mert bemeséltél maguknak, hogy még egyszer majd működhet. Szóval, ilyen volt az életük.

Most, ahogy Rachel belépett az ajtón ismerős volt minden. Az állott bűz szaga, ami kicsit részletesebben az ételmaradék, az alkohol, a szennyes, és szemét fanyar keveréke volt. Szanaszét heverő ruhák, üres üvegek, poharak, tányérok, és egyéb dolgok. Foltok a bútorokon. Némelyik halványabb – ezeket már Rachel próbálta eltűntetni –, némelyik erősebb.

Beljebb lépett néhány lépést, majd újra körbejáratta szemét a szobában. Kesztyűs kezében a táskáját szorította, és még mindig rajta volt a kabátja, de még így is megborzongott. Nem tudta, hogy a helyzet miatt van-e, vagy csak szimplán fázik, mert a lakásban igen hideg volt.
- Leo? – szólalt meg végül halkan, majd újabb bátortalan lépéseket tett.

Ahogy befelé haladt, a hálószoba felé, egyre bátrabban mondta ki a férfi nevét, de még mindig nem túl hangosan. Ha alszik, nem akarom felébreszteni – gondolta magában.

Végül megtalálta. A halóban feküst az ágy mellett. Ujjaival egy whiskey-s üveg nyakát fogta, de már csak finoman. Feltehetőleg megenyhült a szorítása, mikor elaludt. Feje a padlón feküst, halkan szuszogott. Inge részben kigombolva, haja kócos volt. Bőre sápadt volt, álla borostás. Sovány volt, és bár Leo soha nem volt különösebben testes férfi, de elég izmos volt ahhoz, hogy soha senkinek ne jusson róla eszébe a vézna jelző.

Rachel mellé guggolt, majd lehúzta a kesztyűit, és letette a táskáját. A férfi fejét az ölébe vette, és finoman simogatni kezdte borostás arcát.
- Leo, nem lenne kényelmesebb az ágyon? – suttogta halkan, és nem is volt benne biztos, hogy a férfi meghallotta. Finoman kivette a kezéből az üveget, de a férfi szemei felpattantak, és utánakapott.
- Rachel! – mondta parancsoló hangon, de a nő nem adta vissza neki az üveget.
- Leo, segítek felmenni az ágyra.
- Nem kell… Te… Te… Te, csak hagyj engem békén! – mondta, miközben felemelte a fejét, és az ágy lábának támaszkodva szembekerült a nővel. Egykoron vonzó zöld szemei, most egyfajta utálattal néztek az előtte ülő nőre.
- Én csak segíteni akarok. – suttogta még mindig Rachel.
- Nem Rachel, azzal segítesz, ha elmész. – mondta. Ez a mondat valahogy teljesen tiszta volt és józan. Nem is tudta, hogy ki miatt mondja ezt. Tudta, hogy neki már mindegy. Talán sokkal inkább Rachel-t akarta ezzel védeni, mintsem magát. Ő már tönkrement, de nem fogja magával rántani azt a nőt, akit egykoron szeretett, vagy talán még most is szeret.
- Nem. – nézett a szemébe Rachel, miközben a száját elhagyta a határozott szó.
- El kell menned. Egyáltalán… - lassan beszélt, kisebb megszakításokkal. – Egyáltalán… Mit akarsz Te még… Mit akarsz Te még Tőlem? – tette fel a kérdést, majd a nő szemébe nézett. Egy percre megremegett, és csend ült a szobára. – Miért… Miért, nem hagysz már végre… miért nem hagysz Nekem békét? Miért… miért kísértesz a múlttal… a múlttal, amiről nem tudok megfeledkezni… nem tudok megfeledkezni… Miattad.
- De Leo, nem kell elfelejtened! Még minden… - itt egy percre megállt Rachel. Nem tudta, hogy helyes-e befejeznie a mondatot, de végül mégis folytatta - minden lehet úgy, mint régen!
- Naiv vagy Rachel, nagyon naiv. – rázta meg a fejét Leo. – Figyelj… Figyelj rám! – kezdte – Hagyj engem békén… Felejts… Felejts el… Tűnj el innen! Töröld ki… Töröld ki magadból a múltat. Én nem voltam… nem vagyok… és nem is leszek… Számodra nem! Hidd el… hidd el, én csak… csak… jót akarok Neked.
- Nem tudlak elfelejteni, és Te sem. – mondta megint suttogva Rachel.
- De igen! – üvöltötte Leo. – De igen! Tűnt el innen! – hadonászott a kezeivel, miközben Rachel-nek vissza kellett húzódnia, hogy ne üsse meg. – Tűnj el! Takarodj! Nem akarlak… - itt levegő után kapkodott. – Nem akarlak látni! Soha! Tűnt el! Takarodj! – ordított, mire Rachel felállt. Elindult az ajtó felé, de még visszafordult.
- Hoztam neked enni, kint hagytam egy szatyrot a nappaliban. Holnap újra jövök. Majd beszélünk. – mondta halkan, megfontoltan és nyugodtan, miközben a felszín alatt tengernyi érzelem kavargott benne. De csak kilépett az ajtón, és nem nézett vissza.

Rachell ideges hajtott végig egészen a lakásáig, ahol leparkolt és nekidőlt a kormánynak. Felnézett a magas épületre, és megkereste a lakása ablakát. Minek jöttem ide? – tette fel magának kérdést. Úgysem tudnék itthon semmit csinálni. Felesleges. – gondolta, miközben a slusszkulcsot újra a helyére illesztette és beindította a motort.

Halkan kopogott az ajtón, de ez most nem Leo lakásának az ajtaja volt. Az első szolid kopogásra nem jött válasz, így újra megpróbálta, egy kicsit hangosabban. Végül léptek zaja hallatszott bentről, majd a zár zörgése. Végül kinyílt az ajtó.
- Lucas! – ölelte át Rachel az ajtóban álló férfit, miközben szemeiből megindultak a könnyek. Egész testében remegett, miközben szorosan ölelte a férfit, és sírt.
- Hugi, mégis mi történt? Mi baj? – kérdezte Lucas.
- Ez… Ez… Ez… - dadogta Rachel, miközben kibontakozott az ölelésből, és könnyes szemét a bátyjára emelte.
- Még mindig ugyanaz, igaz? – kérdezte Lucas vegyes érzelmekkel a hangjában. Volt benne bánat, féltés, szomorúság, utálat, féltés, düh. Mindez a szemén is tükröződött. – Gyere beljebb. – mondta végül egy pár gyorsan elröppenő pillanat után, és a könyökénél fogva behúzta a húgát a lakásba.

Rachel a kanapén ült, kezében egy pohár teával. Törökülésben ült. Kiskorában is mindig így kuporodott össze a kanapén, mikor bánatos volt, és ilyenkor is mindig a bátyja vigasztalta. Csakhogy akkoriban mindig átölelte, de most idegesen járkált a szobában.
- Nem tudlak megérteni Rachel, egyszerűen nem. Miért, miért nem hagyod már Őt a francba? – hangja felindult volt, de nem kiabált. Tudta, hogy a kiabálás az utolsó, amire most a húgának szüksége volt.
- Nem tudom Lucas, nem tudom. Nem vagyok rá képes. Nem tudom, hogy szeretem-e még, de nem tudom magára hagyni. Hidd el próbáltam, próbáltam nem odamenni, de Ő jár a fejembe, segíteni szeretnék neki és… - állt meg Rachel.
- És? – kérdezett vissza Lucas.
- És szeretném, hogy minden olyan legyen… olyan, mint… olyan mint akkor. – szipogott Rachel. Szemét megint szúrni kezdték hátulról a könnyek, és most valahogy nem akart nekik gátat szabni. Megindultak, átszelték az arcát, majd az állához érve lepotyogtak az ölébe.
- Rachel, semmi nem lesz már olyan, mint régen. Leo alkoholista, és nem akarja, hogy segíts neki. Hugi. – sóhajtott Lucas, majd leült Rachel mellé a kanapéra, ás átölelte a vállát. – El kell felejtened. Nem akarom, hogy ez a férfi még több fájdalmat okozzon neked.
- Lucas nem tudom elfelejteni. Egyszerűen nem megy.
- De igen, menni fog. De nem mehetsz el mindennap hozzá. Talán rá fogsz gondolni, de olyankor ne menj el hozzá. Hagyd Őt békén. – suttogta halkan Rachel fülébe Lucas. – Hidd el Hugi, boldog leszel. De Őt el kell felejtened. Örökre. – mondta, majd egy ölelésbe húzta a Húgát, aki boldogan bújt a bátyjához.

Rachel lassan elaludt Lucas ölében. Mikor a nő szuszogása egyenletesség vált, Lucas az ölébe vette, és bevitte a hálószobába. Finoman lefektette az ágyra, majd betakargatta. Hagyta aludni. Neki viszont még volt egy kis elintéznivalója.

Lucas tudta, hogy Leo hol tartja a pótkulcsot. Jött már ide a húgával, nem is egyszer, hogy segítsen neki. Most nem szórakozott a tiszteletkörökkel. Elővette a pótkulcsot és bement a lakásba.

Először megcsapta a benti erőteljes bűz, de próbált erős maradni. Ekkora mocskot – gondolta magában, miközben érezte, ahogy a gyomra megfordul. Csak a vacsorámat ne lássam viszont – rimánkodott magában, miközben arra gondolt, hogy a húga tényleg nagyon szeretheti ezt az embert, ha tényleg képes volt ide újra és újra visszajönni.

Lucas ugyanott találta Leo-t, mint ahol Rachel órákkal ezelőtt otthagyta. Az ágy lábának dőlve, mellette az üveg. Ahogy Lucas belépett a hálóba, a padló megreccsent a lába alatt, mire Leo szemei felpattantak.
- Te meg mit… mit keresel itt? – motyogta.
- Hagyd békén a Húgomat. – mondta Lucas elszántan. Dobd el a pótkulcsot, ne engedd be a lakásba. Tűnj el innen, és hagyd, hadd élje az életét. Nélküled. Az árnyékod nélkül.
- Idefigyelj… Idefigyelj Lucas! – mondta Leo, és megpróbált felállni, de nem jött össze, így visszaesett az ágy mellé. – Én megmondtam… megmondtam Rachel-nek, hogy hagyjon békén. De Ő… Ő… Ő újra és… újra eljött… azt hiszed… azt gondolod, hogy ez… ez nekem… nekem jó? Mondtam neki… hogy… hogy tűnjön el… hagyjon… de nem… nem hallgatott rám…
- Leo, tönkretetted magad, Rachel pedig segíteni akart, de Te nem hagytad. Akinek el kellene tűnnie, az Te vagy. Ő szeretett.
- Én is szerettem… szeretem… és nem akarom tönkretenni… ezért… ezért ne jöjjön… ne jöjjön vissza… és… és… felejtsen el.
- Ha legközelebb jönne, zárd be az ajtót, és ne engedd be. Ne szólj hozzá, ne foglalkozz vele. Így lesz a legjobb. – mondta Lucas, majd mit sem törődve a férfival, távozott.

Leo tudta, hogy Ő szűrt el mindent. Rachel szerette. És Ő is szerette Rachel-t. De minden tönkrement. Elvesztette a munkáját, elindult lefelé. Az egyetlen értéke Rachel maradt, de az ivás miatt azt is elvesztette. Már esélye sincs visszakapni. Soha. Viszont Rachel életét nem akarta tönkretenni. Annál jobban szerette, és még szereti most is. Rachel-nek még van jövője. Neki már nincs.