~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Lehull a lánc - 2. rész

Leo tudta, hogy Ő szúrt el mindent. Rachel szerette. És Ő is szerette Rachel-t. De minden tönkrement. Elvesztette a munkáját, elindult lefelé. Az egyetlen értéke Rachel maradt, de az ivás miatt azt is elvesztette. Már esélye sincs visszakapni. Soha. Viszont Rachel életét nem akarta tönkretenni. Annál jobban szerette, és még szereti most is. Rachelnek még van jövője. Neki már nincs.

Rachel a mobilja csörgésére ébredt. A készülék idegesítően rezgett a nadrágja zsebében. Feloltotta az éjjeliszekrényen álló lámpát. Az erős fény miatt hunyorogni kezdett, majd a készülék után nyúlt. Elővette, majd oda se nézve, reflexszerűen megnyomott egy gombot. A füléhez emelte a készüléket, majd a szeme elé tette a kezét, és elfordult a lámpától, hogy az erős fény ne világítson a szemében.

Megdörzsölte a szemeit, majd álmos hangon beleszólt a telefonba.
- Igen?
- Rachel itt Stan. – mondta egy ideges hang a vonal túlsó végén.
- Mi történt Stan? Hajnali három óra van. – nyögte Rachel, miközben az órára pillantott.
- Leo, szóval Leo…
- Mi történt Leo-val? – kérdezte idegesen Rachel.
- Leo… Leo felakasztotta magát. – nyögte végül Stan.
- Nem az nem lehet! – szörnyedt el Rachel, majd felugrott az ágyból és kirohant a nappaliba. – Szólt már a rendőrségnek? – kérdezte Rachel.
- Nem, még nem. Ön volt az első.
- Rendben, várjon meg, mindjárt ott leszek. Addig nem szóljon senkinek. Mindjárt ott leszek. – tette le végül a kagylót, majd még mindig sokkos állapotban, elindult a kabátjáért.

Rachel teljesen magán kívül volt. Megragadta a kabátját, felvette a cipőjét, majd az ajtó felé indult. Ekkor meghallotta a bátyja hangját. Visszanézett. Lucas ott állt a nappaliban, és kérdőn nézett rá.
- Hová mész? – kérdezte.
- Leo… Leo… - dadogta a lány, majd megrázta a fejét. – El kell mennem… Leo, öngyilkos lett! – tört végül ki belőle, majd a könnyek lassan végigfolytak az arcán.
- Várj, én is megyek veled. – mondta végül Lucas, majd Ő is berohant a kabátjáért, majd a húga után indult.

Rachel nagyon zaklatott volt, egész testében remegett. Bár próbálta leplezni Lucas előtt, de nem sikerült. Csendben ültek a kocsiban. Lucas vezetett. Úgy tűnt, hogy erősen az útra koncentrál, de Rachel úgy látta, hogy van valami más is. Valami, amin a bátyja mereng vezetés közben. Talán csak olyasmit képzelek bele dolgokba, ami nincs is ott – gondolta magában, majd levette a szemét Lucas-ról.

Hamar megérkeztek a házhoz, hajnalban szinte senki sem járt az utakon. Lucas még le sem állította a motort, mikor Rachel kiugrott a kocsiból. Futva indult a ház felé. Ekkor Lucas is gyorsan bezárta a kocsit, majd a húga után indult.

Rachel a lépcső tetejéről megpillantotta Stan-t, aki idegesen toporgott Leo lakásának az ajtaja előtt. Feldúlt volt, félt, remegett, és fázott is. Köntösét szorosan összehúzta, lábával idegesen kopogott a padlón.
- Stan! – kiáltott oda Rachel, majd újra futásnak eredt, de hamar észbekapott. Nem akarta felverni a szomszédságot, ezért lassított léptein, és megpróbált minél csöndesebb lenni.
- Rachel, hála az égnek! – rimánkodott Stan, majd egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a férfiból.

Ahogy Rachel elérte a férfit, az megfogta a karját, és lassan húzni kezdte a lakás felé. A nő egy percre megtorpant. Nem volt benne biztos, hogy látnia kell. Talán jobb lenne be se menni – gondolta magában. A válla felett egy bizonytalan pillantást küldött a mögötte igyekező Lucas-nak, aki nem tudta, hogy miként reagáljon. Végül Rachel engedett Stan húzásának és elindult befelé a lakásba.

Odabent a már jól ismert szag fogadta. Ilyenkor egy percre mindig megborzongott, és önmagában friss levegőért imádkozott, de ez most valahogy elmaradt. Céltudatosan követte Stan-t, aki a hálószoba felé vezette Őt.

Rachel-ben annyi szép emléket keltett ez a hely. Még emlékezett arra, hogy milyen szép volt, mielőtt minden tönkrement volna. Ketten éltek itt, bár eredetileg Leo lakása volt. Sok boldog hónapot töltöttek együtt itt. Annyira csodálatos és tökéletes volt akkor minden. De elmúlt. Elillant, és Ők szinte észre sem vették, csak akkor, mikor már az elrohant percek után epekedtek. Tönkrement, minden tönkrement – gondolta keserűen Rachel, miközben követte az előtte haladó férfit, egészen a hálószobáig, ahol egy percre megtorpant, és Rachel-re nézett.

Stan tekintetében most ott volt a kérdés: Biztosan ezt akarod? Erre még Rachel maga sem tudta a választ. Vett egy mély levegőt, amit pár másodpercen belül megbánt, mikor fuldokolni kezdett. A szája elé kapta a kezét, és próbálta visszanyerni az irányítást a tüdeje felett. Mikor úgy érezte újra rendben van, egy aprót bólintott, lehunyta egy percre a szemét. Érezte Lucas kezét a vállán. Ez némi erőt adott neki, de úgy érezte, hogy most a világ minden emberének lelki ereje sem lenne neki elég. Lassan kinyitotta a szemét, és követte Stan-t a szobába, míg Lucas szorosan utána jött.

Rachel lassan átlépte a küszöböt. Hiába is próbált lelkileg felkészülni a látványra, ez a jelek szerint nem sikerült. Arca eltorzult, vegyes érzelmek erős keveréke jelent meg rajta. Egész teste remegni kezdett, torkát a sírás fojtogatta. Lábai nem bírták el a súlyát, és összecsuklott. Térdébe egy pillanatig éles fájdalom hasított bele, de végül minden elsötétült.

Alighogy Lucas szemre vételezhette volna Leo testét, látta amint a húga élettelenül csuklik össze előtte. Megpróbált utána kapni, de akkor már késő volt. Rachel összeesett. Lucas leguggolt a húga mellé, miközben Stan is így tett. Az ölébe vette a fejét, és lassan ébresztgetni kezdte. Rachel szemei lassan felnyílottak, és felváltva hol az egyik, hol a másik férfire nézett.
- Vigye ki a lakásból, én szólok a rendőrségnek. – mondta Lucas, miközben felsegítette Rachel-t, és Stan gondjaira bízta.
- Rendben. – bólintott a szintén zavart férfi, és elindult kifelé, miközben óvatosan támogatta Rachel-t.

Lucas még egyszer körbenézett a szobában. Az elé táruló látvány a szó szoros értelmében megrázó volt. Leo élettelen teste sötét árnyékként himbálózott a mocskos szoba felett. Mindenfelé üres üvegek, pizzás dobozok, koszos ruhadarabok. Közben a szobát áthatotta az izzadtság, az ételmaradék, és az alkohol szaga, ami egy pillanatra a halál szagával látszott azonosulni. Lucas megborzongott, majd tekintete tovább siklott Leo testéről, egyenesen a franciaágyra.

Az ágyon egy darab papír és toll hevert. Lucas közelebb lépett, hogy szemrevételezze a papírt. Lenyúlt érte, majd a kezébe vette, és olvasni kezdte. Egy búcsúlevél volt, ami Rachel-nek volt címezve. Lucas gyorsan végigfutott a levélen, majd a zsebébe gyűrte. Történjen bármi, ezt a levelet a húgának nem szabad elolvasnia. Néha jobb a tudatlanság. Így volt ez most is.

Lucas még gyorsan körbenézett, majd tárcsázta a rendőrség számát. Hamar kiértek, és nekikezdtek az intézkedésnek. Mikor mindennel végeztek Lucas hazavitte Rachel-t, majd Ő is hazament. Hosszú volt ez a nap, és már nem akart mást, csak aludni.

Már jó néhány hét eltelt azóta, hogy Leo öngyilkos lett. Rachel szinte teljesen összetört, Lucas próbálta vigasztalni, bár nem nagyon sikerült hatnia a húgára. Leo temetése is igazán megrázta, és azóta gyakran kijárt a sírhoz. Néha Lucas is elkísérte, de lassacskán rájött, hogy Rachel-nek most időre van szüksége, és egy kis magányra, így hát úgy döntött, hogy hagy a húgának pár nap magányt. De nem bírta sokáig. Alig három nap elteltével Luas úgy döntött megnézi, hogy van Rachel.

Épp a nő lakása felé tartott. Az egyébként húsz perces út, most a duplája volt a csúszós út, és a szakadó hó miatt. Lucas nem tudta, hogy miért, de egész nap valamiféle rosszérzés gyötörte. Már akkor ott bujkált benne, mikor felébredt, és azóta csak erősödött. Igazából ennek az érzésnek volt köszönhető az, az elhatározás, hogy meglátogatja Rachel-t. Úgy érezte, hogy nincs minden rendben.

Igaz, hogy erős bűntudat gyötörte azóta, hogy elvette azt a bizonyos levelet – amit bár a rendőrök keretek, hála a jó égnek Lucas-t nem gyanúsították az ellopásával -, de ez most nem szimplán bűntudat volt. Ez most valami más. Valami megmagyarázhatatlan rosszérzés, ami a szívét fojtogatta, és nem hagyta nyugodni. Ami pedig kiváltképp ijesztő volt, hogy ahogy közeledett Rachel lakása felé, az érzés csak erősödött.

Végül megérkezett. Mielőtt kiszállt volna az autóból várt egy pár pillanatot, hogy úrrá legyen az érzésein, de mikor belátta végre, hogy ez szinte lehetetlen, szélsebesen pattant ki az autóból, és száguldott felfelé, egészen a második emeletig, a húga lakásáig, ahol eszeveszett módon kezdett dörömbölni az ajtón. Újra és újra a húga nevét kiabálta, miközben püfölte az ajtót, de semmi válasz. A rosszérzés egyre csak erősödött benne, így végül a pótkulcshoz folyamodott. Tudta, hogy Rachel nem szereti, ha csak így bemennek a lakásába, de most Lucas nem tehetett mást. Meg kellett nyugodnia, látni kellett, hogy a húga jól van, Ő meg csak szimplán paranoiás.

Amint bejutott a lakásba, újra a húgát kezdte szólongatni, de semmi válasz. Bejárta az össze szobát. A saját szemével győződött meg róla, hogy Rachel nincs itthon, de még most sem akarta elhinni. Idegesen a hajába túrt, és azon kezdett gondolkozni, hogy hol lehet a húga. Van néhány hely, amit meg lehetne nézni – gondolta, majd sietve kirohant a lakásból, bezárta az ajtót, majd elindult lefelé az autóhoz.

Már valamivel több, mint egy órája kereste Rachel-t, de eddig semmi. Megnézte a kedvenc parkjába, a boltokban, ahová járni szokott, de semmi. A telefonját sem vette fel.
- Hol lehetsz Hugi, hol lehetsz?! – mondogatta idegesen maga elé Lucas, miközben az utcán álló kocsijában ült. Járatta a motort, hogy meleg legyen. Odakint egyre sűrűbben kezdett esni a hó, a hideg szinte már elviselhetetlen volt. Újra hívni próbálta Rachel-t, de még mindig semmi. – Válaszolj Kislány, a francba is! – ütötte meg a kormányt, majd a telefont az anyósülésre dobta.

Lucas elmélázva bámult ki az ablakon. Gondolatai a húga körül jártak, és rimánkodott magában, hogy ne legyen semmi baja. Hol vagy Hugi, hol vagy? – tette fel magának oly sokszor a kérdést, de egyelőre nem találta a választ. Csak nézte a járókelőket, miközben az esze teljesen máshol járt.

Szinte teljesen elmerült a gondolataiban, mikor a szeme megakadt egy nőn, a járdán. Hosszú fekete kabátot viselt, fekete kalappal, és kesztyűvel. Lucas-ba, mint villámcsapás, úgy hasított belé a felismerés, majd sietősen beindította a motort. Nem épp szabályosan megfordult az autóval, majd elindult, és remélte, most nem téved.

Gyorsan száguldott végig a havas járdán. A sírok közt keringve próbálta felidézni, hogy hová is temették Leo-t. Nem volt kint túl sokszor a sírjánál, és ráadásul most a másik bejáraton jött be, így szinte teljesen elveszett. Miközben próbálta beazonosítani, hogy hol is van, hirtelen megpillantotta.
Rachel ott feküdt a sírnál. Testét már lassan betemette a hó, hátát a sírkőnek vetette. Arca nem Lucas felé nézett. Fekete kabátja még helyenként kilógott a hó alól, és épp ez hívta fel Lucas figyelmét.

Lucas szíve nagyot dobbant. Istenem, add, hogy még éljen! – imádkozott magában Lucas, majd rohanni kezdett a húga felé. Ahogy odaért, letérdelt mellé, és szólongatni kezdte. A karjaiba vonta, és lesöpörte róla a havat. Arcát a kezeibe vette, majd a pulzusát kezdte keresni. Fellélegzett, mikor érezte az ereiben folyó vér lüktetését. Bár gyenge, volt, de még vert a szíve, és ez volt a lényeg.

Rachel arca olyan fehér volt, akár az égből aláhulló hó, szája enyhén kékes árnyalatú volt. Teste hideg volt, szemei lehunyva. Fekete kabátja vize a hótól, akárcsak a haja. Egy-egy hópehely megragadt a szempilláján, így most Rachel olyan volt akár egy jéghercegnő. Békésnek tűnt, mintha csak aludna.

Lucas gyorsan tárcsázta a mentők számát, majd levette a kabátját. Ráterítette a húgára, miközben még szorosabban szorította Rachel-t, és próbálta felmelegíteni a testét.
- Tarts ki Rachel, tarts ki! – suttogta a fülébe, miközben Ő is vacogni kezdett a hidegben, de ez most nem érdekelte. Az egyetlen, ami fontos volt abban a pillanatban, az a húga. Nem veszíthette el, egyszerűen nem. Rachel nem halhat meg. Nem itt és nem most. Neki élnie kell. Túl kell lépnie mindazon, ami történt. Egyszerűen nem halhat meg. Nem és nem!

Lucas lassan elvesztette az irányítást maga felett. Remegni kezdett, miközben a sarkán hintázott, és ringatta Rachel-t. Annyi mindentől megvédte már, és most mégis lehet, hogy elveszíti. Nem ez nem történhet meg. Egyszerűn nem.
- Hugi tudom, hogy hallasz. – kezdte Lucas halkan, és bizonytalanul, de már nem bírta magában tartani a szavakat. – Kérlek Hugi, nem hagyhatsz itt! Nem, most nem. Fel kell ébredned, és rendbe kell jönnöd. Az élet megy tovább. Nem állhatsz meg itt. Még annyi mindent nem láttál a világból, most még nem mehetsz el. Annyi terved volt, de annyi! Mi lett azokkal? Eltűntek? Nem, nem hiszem. Hugi, Te nem szoktad feladni. Nem adhatod fel! – könyörgött Lucas könnyes szemmel. Még órákig is tudta volna kérlelni a húgát, de mielőtt újra beszélni kezdett volna, meghallotta a temető kapujánál megálló mentőautó szirénáját.

Lucas a lakása nappalijában ült. Kezében egy darab papírt tartott, azt a darab papírt, amire Leo a búcsúlevelét írta. Csak nézte, forgatta a kezei között. Újra és újra átfutotta. Talán oda kellene adnom neki – gondolta magában, de ahányszor felvetődött a gondolat, annyiszor el is vetette. Ha elolvassa levelet, talán még nehezebben tud majd tovább lépni. Ez így is elég nehéz Rachel-nek. Talán jobb, ha sosem látja ezt a levelet. Viszont ez valahol nem fair. Leo neki írta ezt a levelet, magyarázatképp, és Rachel megérdemli a magyarázatot.

Nem tudta, hogy mit csináljon, hogy mi lenne a legjobb. Annyiszor átgondolta már, de nem tudta eldönteni. Tudta, hogy mi a helyes, tisztában volt vele, hogy a lelkiismeretét csak azzal tudná megnyugtatni, ha odaadná a húgának a levelet. De itt most nem az Ő lelkiismerete volt az első, hanem az, hogy Rachel-nek mi a legjobb. Ezt kellett a szeme előtt tartania, és ez lényegesen megnehezítette a döntést.