~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Lucas a lakása nappalijában ült. Kezében egy darab papírt tartott, azt a darab papírt, amire Leo a búcsúlevelét írta. Csak nézte, forgatta a kezei között. Újra és újra átfutotta. Talán oda kellene adnom neki – gondolta magában, de ahányszor felvetődött a gondolat, annyiszor el is vetette. Ha elolvassa levelet, talán még nehezebben tud majd tovább lépni. Ez így is elég nehéz Rachel-nek. Talán jobb, ha sosem látja ezt a levelet. Viszont ez valahol nem fair. Leo neki írta ezt a levelet, magyarázatképp, és Rachel megérdemli a magyarázatot.

Nem tudta, hogy mit csináljon, hogy mi lenne a legjobb. Annyiszor átgondolta már, de nem tudta eldönteni. Tudta, hogy mi a helyes, tisztában volt vele, hogy a lelkiismeretét csak azzal tudná megnyugtatni, ha odaadná a húgának a levelet. De itt most nem az Ő lelkiismerete volt az első, hanem az, hogy Rachel-nek mi a legjobb. Ezt kellett a szeme előtt tartania, és ez lényegesen megnehezítette a döntést.

Mély levegőt vett, majd az asztalra dobta a levelet. Jobb kezével az orrnyergét masszírozta, míg a balt a tarkójára tette. Lehunyta a szemeit, és újra átfutotta ezt az egész képtelen helyzetet. Leo egy őrült volt, egy szánalmas bolond, aki mindent tönkretett maga körül – gondolta Lucas -, egyetlen ember szerette Őt, és még azt az egyet is eltaszította magától, majd mikor megunta a saját életét, majdnem még Rachel-t is magával rántotta. Lucas mérhetetlen dühöt érzett Leo iránt. Szánalmasnak tartotta, és bolondnak, mert olyan esély adatott meg neki, ami a hozzáhasonlóknak talán soha. De Leo ellökte magától ezt az esélyt, és csak fájdalmat okozott annak, aki szerette.

Lucas látta annakidején, hogy miként épült le Leo. Eleinte boldogok voltak Rachel-el, de szépen lassan minden megváltozott. Leo másképp viselkedett, titkolózott. Kirúgták, és ezt először el sem mondta, Rachel csak hónapokkal a történtek után tudta meg. Később – mikor már Leo egyre kevésbé titkolta önpusztító műveleteit -, Rachel úgy döntött szakít Leo-val, de Lucas tudta, hogy a húgának soha nem sikerült teljesen elfelejtenie a férfit. Vissza-visszajárt hozzá, segíteni akart neki, de Leo nem kért a segítségből. Szépen lassan Rachel is bezárkózott, megváltozott. Bár Lucas azon kevés emberek közé tartozott, akiket Rachel beengedett a kialakított pajzson, a környezetével mégis más volt a helyzet. Nem találkozott másokkal, nem járt el szórakozni, csak dolgozott, vagy otthon volt. Vagy épp Leo-nál, de az már a legszerencsétlenebb változat volt. Lucas próbálta észhez téríteni Rachel-t, de nem tudta. Nem tudott rá hatni. Egyszerűen nem.
Mély levegőt vett, majd kinyitotta a szemét.

- Elmondom neki – mondta ki hangosan, majd felállt a kanapéról, és közben felkapta a levelet az asztalról. Rachel-nek joga volt látni azt a levelet. Viszont annak ellenére, hogy Lucas odaadja neki, egyet sosem fog megengedni neki: azt, hogy összetörjön, hogy elpusztítsa önmagát. A húgának talpra kell állnia, és Lucas segíteni fog neki ebben.

Rachel a gondolataiba mélyedve feküdt a kórházi ágyon. Szemei csukva voltak, keze a teste mellett. Olyan volt, mintha aludna, de nem aludt. Nem tudott aludni. Mióta Leo megölte magát, csak a férfi képe járt a fejében. Megakadályozhattam volna – szidta meg magát újra és újra. Leo képe úgy kísértette, akár élete egyik legnagyobb hibája. Szerette Őt, és most elvesztette. Rachel lehetetlennek és feleslegesnek érezte az életét. Ezért is ment ki a temetőbe. Szerette volna, hogy Lucas túlkésőn érjen oda, hogy akkor már ne tudja megmenteni. Vagyis ezt beszélte be magának. Pedig a lelke mélyén ez nem így volt. A lelke mélyén számított a bátyjára, nagyon is.
Rachel-t halk kopogás szakította ki a gondolatai közül, de Ő nem felelt. Szemét továbbra is csukva tartotta. Akkor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Utána halk lépte zaja törte meg a csendet. Ez illető egészen az ágy végéig jött, majd megállt.

- Tudom, hogy nem alszol. – mondta az ismerős hang. Lucas volt az.
- Mégis miből? – kérdezte Rachel, és bár még mindig nem nyitotta ki a szemét, mégis pontosan tudta, hogy lebukott.
- Ökölbe volt szorítva a kezed. – szorította ökölbe a kezét Lucas is – Ha aludtál volna, az izmaid elernyedtek volna, de a kezed izmai meg vannak feszítve. – mutatott rá a tényre, miközben felemelte ökölbeszorított kezét, majd kitárta a tenyerét, miközben az izmok elernyedtek.
- Jól van, nyertél. – nyitotta ki Rachel a szemét, miközben az ágya végében álló Lucas-ra nézett.
Egy pár percre csend telepedett a szobára, miközben elmerültek a másik tanulmányozásában. Lucas fáradtságot, és bizonytalanságot látott a húgán, míg Rachel – mintha egy tükörbe nézne – szintúgy ezeket látta a bátyján.
- Nem tudod, mikor engednek ki? – kérdezte Rachel.
- Holnap. – felet Lucas, miközben elindult az ágy oldala felé. Kezével odavont egy széket az ágy széléhez, és leült. – Feltehetőleg délelőtt. Majd érted jövök, és eszedbe ne jusson előbb elmenni. – mondta nyugodtan, de mégis kissé parancsoló hangnemben Lucas.
- Rendben. – bólintott Rachel.
- Igazából nem ezért jöttem, hanem… - kezdte lucas, de megállt.
- Hanem? – vágott közbe Rachel a beállt csendben.
- Oda szeretnék adni valamit. – mondta Lucas. Habozott mielőtt a zsebébe nyúlt volna, de végül mégis elővette a papírdarabot. – Ez a tied.
- Mi ez? – kérdezte Rachel, miközben felhúzta az egyik szemöldökét.
- Olvasd el, és megérted. – mondta halkan Lucas, miközben beletúrt a hajába. – Megyek, iszom egy kávét. Tíz perc és itt vagyok. – szólalt meg végül Lucas, pár perc csendet követően, majd sietve távozott a szobából.

Rachel lassan kihajtogatta a Lucas-tól kapott papírt. Még el sem kezdte olvasni, mikor rájött, hogy mi is az, amit a bátyja adott neki. Jól ismerte ezt a kézírást. Ez Leo kézírása volt. Rachel lassan olvasni kezdte, miközben az ajkai remegtek, és érezte, hogy már a sírás határát súrolja.

Rachel!

Eredetileg azzal szerettem volna indítani a levelet, hogy pontosan tudom, mit is érzel most, de nem akarom, hogy még az utolsó szavaimmal is hazudjak neked. Szóval, ha azt nem is tudom, hogy mit is érzel most, azzal mégis tisztában vagyok, hogy mennyi fájdalmat okoztam Neked. Sajnálom. Őrült voltam, hogy azt bántottam, akit a világon mindennél jobban szerettem. Viszont most már nem akarlak többé bántani, és ez talán csak így lehetséges. Rachel, tudom, hogy Neked még van jövöd, és Te sokkal jobbat érdemelsz nálam. Csak arra kérlek, hogy lépj tovább, és remélem, hogy egyszer majd megbocsátasz nekem. Nem amiatt, amit most fogok tenni, hanem amiatt, amit eddig tettem Veled. Mert az utolsó tettem, ami majd csak most következik, az nem hiba, hanem életem talán legjobb választása. Szeretném, ha ezt megértenéd, és egyszer majd megbocsájtanál nekem.

Leo

Rachel szemeit szúrták hátulról a könnyek, ahogy újra és újra átfutotta a sorokat. Kezei remegtek, közben tehetetlenül megharapta az alsóajkát. Jobb kezével a füle mögé tűrte a hajtincset, ami a szemébe lógott, a ballal szorosan markolta a levelet, miközben egy kissé meggyűrte a szélét.

Lépteket hallott, majd Lucas alakja bukkant fel az ajtóban. Egy ideig csak egymás szemébe néztek, szinte izzott a levegő.
- Miért volt nálad? – kérdezte Rachel fojtott hangon, miközben visszatartotta a könnyeit. – A rendőrök adták neked?
- Nem. – válaszolt Lucas, miközben közelebb lépett.
- Hanem? – préselte át a szót Rachel a fogai közt.
- Míg Stan kivitt Téged Leo lakásából, én körbejártam. Az ágyon volt. Elolvastam, majd elraktam. – felelte Lucas, miközben próbálta eltitkolni az érzelmeit, viszont, ahogy Rachel-re nézett úgy érezte, hogy a hangnem talán egy kicsit túl nyersre sikerült.
- Miért? – kérdezte Rachel, miközben az arca eltorzult. A fogait csikorgatta, a homlokát ráncolta, a szemei pedig könnybe lábadt, de még mindig nem volt hajlandó megengedni a könnyeknek, hogy lefolyjanak az arcán.
- Mert jobb volt így. Először. De rájöttem, hogy jogod van ahhoz, hogy elolvasd a levelet. – mutatott Lucas a Rachel kezében lévő papírdarabra.
- Mégis miért lett volna jobb így? – tört ki Rachel-ből. Felemelte a hangját, felült az ágyban, és közelhajolt a bátyjához.
- Értsd meg Rachel, én csak meg akartalak védeni! – emelte fel a hangját Lucas is.
- Nem Lucas, ez nem védelem! Meg kellett volna mutatnod! Jogom volt a válaszhoz! – veszekedett tovább Rachel.
- De az Istenért is, hisz ott van a válasz a kezedben!
- Igen, itt van. – halkult le egy percre Rachel, miközben ránézett a kezében lévő levélre. – Miattam ölte meg magát. Az én hibám volt! Az enyém! Nem kellett volna így történnie! – tört ki újra Rachel-ből, miközben a könnyek elhagyták a szemét, és lefolytak az arcán, egészen az álláig, ahonnan lecsöppentek a Rachel kezében lévő levélre.
- Nem Rachel, nem a Te hibád volt. – mondta Lucas, miközben megpróbált megnyugodni. Felpattant az ágy széléről, majd fel-alá kezdett járkálni az ágy előtt.
- Nekem kellett volna meghalnom, akkor és ott a temetőben. – suttogta Rachel, de Lucas meghallotta. Akkor minden eddigi nyugalom elszállt Lucasból.
- Ne mondj ilyet, Kislány! – csattant fel. – Nem tehetsz arról, amit Leo tett.
- De igen! – csattant fel Rachel, közben Lucas megkerülte az ágyat és leült a húga mellé. Az álla alá nyúlt, majd felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
- Ide figyelj Rachel. – kezdte Lucas halkan. A hangja valahogy kimért, hideg és ellentmondást nem tűrő volt. – Ami történt nem a Te hibád. Leo nem volt más, csak egy őrült – itt Rachel tiltakozni akart, de Lucas nem adott neki esélyt -, aki eltaszított magától. Viszont annyi emberség még maradt benne, hogy ne rántson magával még egy embert. – Lucas itt szünetet tartott, és meglepő módon Rachel nem ragadta meg az alkalmat, hogy közbeszóljon. – Olvastam a levelet. Leo azt várja el Tőled, hogy tovább lépj, és nem azt, hogy utána menj. – tette még hozzá, majd újabb hatásszünet után folytatta. – Kislány, Neked talpra kell állnod! – itt már meglágyult a hangja. – Mindig is erős voltál. Most is annak kell lenned.

Rachel szemei megteltek könnyel, miközben mélyen Lucas szemébe nézett. Összezavarodott. Nem tudta, hogy mit tegyen. Elvesztek a korlátok, fogalma sem volt arról, hogy ebben az esetben mi a helyes és mi nem az. Teljesen elveszett. Beszippantották az események, és fogalma sem volt arról, hogy miként mászhatna ki ebből.

Megint megharapta az alsóajkát, majd eltörte a szemkontaktust. Elfordította a fejét, majd megszólalt:
- Most menj el, Lucas. Ígérem, hogy nem teszek semmi őrültséget, de most menj el. – mondta Rachel, az utolsó néhány szó már szinte könyörgés volt. Lucas lassan felállt, majd egy puszit nyomott a húga homlokára.
- Holnap érted jövök, és eszedbe ne jusson… - kezdte, de Rachel leintette.
- Nem fog. – mondta halkan, de még mindig nem nézett Lucas-ra. Csak a szeme sarkából látta, ahogy a bátyja bólint, majd távozik. Rachel egyedül maradt.

Lucas kinyitotta a lakása ajtaját, majd a kulcsot az ajtó melletti asztalra dobta. Kirakta a mobilját, felakasztotta a kabátját, majd elnyúlt a kanapén. Lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt.
- Ezt elszúrtad, Lucas. – suttogta bele a csendbe, miközben a szeme előtt Rachel arca jelent meg. Még soha nem haragudott rá ennyire. Mindig összetartottak, és még ha el is titkolt valamit, azt Rachel eddig mindig megértette. Most viszont nem. És talán iagza volt. Talán igaza volt abban, hogy nem kellett volna ennyi ideig húzni ezt az egészet. Joga lett volna elolvasni azt a nyamvadt levelet, ott és akkor.

Lucas pontosan tudta, hogy vigyáznia kell a húgára. Leo sok olyan dolgot írt abban a levélben, ami összetörheti, tönkreteheti, és elragadhatja Rachel-t, ha most egyedül van. Lucas mellette akart lenni, de a húga most utálta azért, amit tett, és nem tudta, hogy Rachel megbocsájt-e még valaha. Egyszer talán majd biztos – gondolta Lucas szomorúan.

Rachel a fehér plafont bámulta. Utálta ezt az egész kórtermet. Fehér volt, steril, és annyira, de annyira idegen. Vagy inkább Ő volt idegen itt. Szíve szerint felkelt volna, és eltűnt volna innen, de nem tette. Nem tudta megtenni. Csak feküdt, virrasztott és gondolkodott. Persze, volt min gondolkodnia. Az egész élete káosz volt, és fogalma sem volt arról, hogy mégis miként tudna rendet teremteni. Leo elment, Lucas pedig hazudott neki. Nem tudta, hogy tud-e Leo nélkül élni, nem tudta, hogy megtud-e még bízni Lucas-ban. Egyedül érezte magát a nagyvilágban.

Minden annyira kilátástalannak tűnt. Eddig is csak egy hajszálon függött, hogy teljesen összetörjön, de most megtörtént. Összeomlott. Eltaszította magától a környezetét, nem engedett be senki mást, csupán a bátyját. A legrosszabb pedig az volt, hogy bár Ő nem ivott, a cselekedetei mégis csak hasonlítottak mindahhoz, ahogy Leo élete elindult lefelé a lejtőn.
Rachel nem akarta. Nem akart elveszni, meghalni, és feledésbe merülni. Nem akart eltűnni. Ő élni akart, rendbe akart hozni mindent, de nem tudta, hogy mégis miként tehetné ezt meg. Nem látott kiutat, nem látta azt a bizonyos fényt ennek a hihetetlenül sötét alagútnak a végén. Továbbra is a sötétben botorkált, és érezte, hogy bármelyik pillanatban megbotolhat, és összeeshet. Érezte, hogy ha így folytatja tovább, mindez már csupán csak idő kérdése.

Egész éjjel nem aludt. Csak feküdt, és bámulta a plafont. Egy idő után egészen idegesítővé vált a csend. Sehol senki. Óránként néha lépések zaja zavarta meg a csendet. Néha a nővér belesett hozzá és megpróbálta rávenni, hogy aludjon, de több sikertelen próbálkozás után feladta, a próbálkozást. Onnantól a körút alkalmával csak megnézte Rachel-t, majd csendben tovább ment. Végül pedig a lépések hangja is beleveszett az oly idegesítő csendbe.

Rachel-t némi reménnyel töltött el, mikor megpillantotta az ablakban a Nap első sugarait. Hajnalodik. Lassan itt a reggel és végre hazamehet. Nem mintha ott minden annyira más lenne. Csend és magány. Viszont otthon lesz, ami egyfelől már pozitív dolog.
- Hazamegyek, és eldöntöm, hogy mit kezdek az életemmel. – suttogta bele a csendbe Rachel. Lehunyta a szemét, majd érezte, ahogy minden végtagja elnehezül. Olyasmi történt, amire egész éjszaka várt: végre elnyomta az álom.

Lucas tíz óra felé érkezett meg a kórházba. Akkor Rachel már ébren volt, és indulásra kész. Összepakolta a holmiját, és csak a zárójelentésre vártak.
- Ha szeretnéd, lakhatsz nálam néhány napig, amíg… - kezdte Lucas, de szinte teljesen biztos volt benne, hogy Rachel vissza fogja utasítani a felajánlást.
- Nem Lucas, haza szeretnék menni. Sok mindent át kell gondolnom. Egyedül akarok lenni egy kicsit. – mondta Rachel. – De ne aggódj jól leszek. – tette még hozzá.
- Rendben, értem. Bólintott Lucas. Lehangolt volt, és fáradt. Látszott rajta, hogy nem sokat aludt az éjszaka. Épp elindult volna az orvoshoz, hogy a zárójelentés után érdeklődjön, mikor Rachel még utána szólt.
- Lucas!
- Igen? – fordult vissza Lucas, és fáradt szemét a húgára emelte.
- Azért köszönöm. – mondta Rachel, miközben egy bágyadt, féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Ez csak természetes. – felelt Lucas, miközben az Ő ajkai is egy álmos mosolyba görbültek.
Lucas hamar elintézte a zárójelentés körüli dolgokat, majd visszament Rachel szobájába. Dél körül végre elindult haza. Útközben megálltak ebédelni, majd mikor hazaértek, segített Rachel-nek kipakolni. Végül Lucas távozott. Tudomásul vette, hogy a húga egyedül akart lenni, és talán még mindig nehéz volt neki is a szemébe nézni.