Na, meghoztam a befejezést(: Igaz, hogy elsejét mondtam, de mégsem húzom addig, úgy döntöttem. Remélem tetszeni fog a befejezés(: Várom a kommenteket(:
Lehull a lánc - Befejezés
Lucas tíz óra felé érkezett meg a kórházba. Akkor Rachel már ébren volt, és indulásra kész. Összepakolta a holmiját, és csak a zárójelentésre vártak.
- Ha szeretnéd, lakhatsz nálam néhány napig, amíg… - kezdte Lucas, de szinte teljesen biztos volt benne, hogy Rachel vissza fogja utasítani a felajánlást.
- Nem Lucas, haza szeretnék menni. Sok mindent át kell gondolnom. Egyedül akarok lenni egy kicsit. – mondta Rachel. – De ne aggódj jól leszek. – tette még hozzá.
- Rendben, értem. Bólintott Lucas. Lehangolt volt, és fáradt. Látszott rajta, hogy nem sokat aludt az éjszaka. Épp elindult volna az orvoshoz, hogy a zárójelentés után érdeklődjön, mikor Rachel még utána szólt.
- Lucas!
- Igen? – fordult vissza Lucas, és fáradt szemét a húgára emelte.
- Azért köszönöm. – mondta Rachel, miközben egy bágyadt, féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Ez csak természetes. – felelt Lucas, miközben az Ő ajkai is egy álmos mosolyba görbültek.
Lucas hamar elintézte a zárójelentés körüli dolgokat, majd visszament Rachel szobájába. Dél körül végre elindult haza. Útközben megálltak ebédelni, majd mikor hazaértek, segített Rachel-nek kipakolni. Végül Lucas távozott. Tudomásul vette, hogy a húga egyedül akart lenni, és talán még mindig nehéz volt neki is a szemébe nézni.
Lucas egyedül ült otthon. Már jó néhány órája eljött Rachel-től. Aggódott érte, de nem akarta felhívni. Nem kell ellenőriznem Őt, már nagylány
– emlékeztette magát, miközben fel-alá járkált a lakásban.
- Már ha nagylányos dolognak számít az, hogy eltűnik, majdnem halála fagy és… - mondta ki hangosan, mikor a mondat vége előtt halk kopogás szakította félba. Három halk kopogás. Rachel kopog így. Az idegenek általában kettőt, vagy egyet kopognak, aki nagyon ideges, vagy nagyon be akar jutni, az folyamatosan dörömböl. Háromszor senki nem kopog – kivéve Rachel-t. Lucas sietve nyitott ajtót.
Az ajtóban tényleg Rachel állt. Rachel és két nagy bőrönd.
- Szia Lucas! – köszönt Rachel halkan, miközben újabb féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Rachel, te meg? És ezek…? – kérdezte Lucas, miközben a bőröndökre mutatott, majd pár perc csönd következett. – Jaj, gyere csak be! – nyögött fel Lucas, miközben ráébredt, hogy még be sem hívta a húgát.
- Nem, nem, nem megyek be. Igazából én… én elköszönni jöttem Lucas. – vallotta be Rachel.
- Elköszönni? – ráncolta a szemöldökét Lucas. – Mégis hová mész? – kérdezte, mire Rachel széttárta a kezeit, és afféle „fogalmam sincs, de majd elválik” arcot vágott.
- Még nem tudom. – tette még hozzá.
- Akkor? – húzta fel a szemöldökét Lucas.
- Jaj, Lucas, ez bonyolult. Nem tudom még hová, de el kell mennem. Ha itt maradok… Nem, nem tudok itt maradni. – mondta Rachel, miközben rázta a fejét. – Hiányozni fogsz, de itt túl sok minden…
- Túl sok a rossz emlék, igaz? – értette meg Lucas.
- Igen, mondhatjuk. – bólogatott Rachel, miközben ismét egy féleoldalas mosolyra húzta a száját.
- Jaj, hugi, ez… - rázta a fejét Lucas.
- Lucas, nem kell aggódnod, nem lesz semmi baj. Új életet akarok kezdeni, ezért megyek el. Mondhatjuk úgy is, hogy menekülök – itt Rachel egy percre megtorpant -, de ne, ne mondjuk úgy, az „új élet” valahogy sokkal jobban hangzik. – mosolygott Rachel.
- Nem tehetek semmit, igaz? – látta be Lucas.
- Hát… Nem, nem hiszem. Elmegyek. Már eldöntöttem. – mondta Rachel.
- Hidd el Rachel, örülök, hogy új életet akarsz kezdeni – mondta Lucas -, de hiányozni fogsz.
- Te is nekem. – Rachel még mindig mosolygott, de könnyek gyűltek a szemében. - Sosem tudtam igazán búcsúzkodni. – mondta Rachel, miközben letörölte a könnyeket.
- Azért van Rachel? Azért mert eltitkoltam? – kérdezte Lucas szomorúan.
- Nem, nem azért. Pont ellenkezőleg. Mert elmondtad, mert elolvastam, mert… - itt Rachel megállt – mert megértettem. – tette még hozzá. – Viszont itt nem megy. Itt nem. Az utcák, a parkok, az éttermek, mind az emlékeimben élnek és hiába próbálnék felejteni, van, amit az ember sosem tud kitépni a szívéből. Már részről pedig – itt megint megállt Rachel -, valahol nem is akarom elfelejteni. Szép volt, nagyon szép. De ahhoz túlzottan fáj, hogy hagyjam, hogy mindennap kísértsen.
- Megértem. – mondta Lucas, miközben a húgára nézett.- Ha szeretnéd, lakhatsz nálam néhány napig, amíg… - kezdte Lucas, de szinte teljesen biztos volt benne, hogy Rachel vissza fogja utasítani a felajánlást.
- Nem Lucas, haza szeretnék menni. Sok mindent át kell gondolnom. Egyedül akarok lenni egy kicsit. – mondta Rachel. – De ne aggódj jól leszek. – tette még hozzá.
- Rendben, értem. Bólintott Lucas. Lehangolt volt, és fáradt. Látszott rajta, hogy nem sokat aludt az éjszaka. Épp elindult volna az orvoshoz, hogy a zárójelentés után érdeklődjön, mikor Rachel még utána szólt.
- Lucas!
- Igen? – fordult vissza Lucas, és fáradt szemét a húgára emelte.
- Azért köszönöm. – mondta Rachel, miközben egy bágyadt, féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Ez csak természetes. – felelt Lucas, miközben az Ő ajkai is egy álmos mosolyba görbültek.
Lucas hamar elintézte a zárójelentés körüli dolgokat, majd visszament Rachel szobájába. Dél körül végre elindult haza. Útközben megálltak ebédelni, majd mikor hazaértek, segített Rachel-nek kipakolni. Végül Lucas távozott. Tudomásul vette, hogy a húga egyedül akart lenni, és talán még mindig nehéz volt neki is a szemébe nézni.
Lucas egyedül ült otthon. Már jó néhány órája eljött Rachel-től. Aggódott érte, de nem akarta felhívni. Nem kell ellenőriznem Őt, már nagylány
– emlékeztette magát, miközben fel-alá járkált a lakásban.- Már ha nagylányos dolognak számít az, hogy eltűnik, majdnem halála fagy és… - mondta ki hangosan, mikor a mondat vége előtt halk kopogás szakította félba. Három halk kopogás. Rachel kopog így. Az idegenek általában kettőt, vagy egyet kopognak, aki nagyon ideges, vagy nagyon be akar jutni, az folyamatosan dörömböl. Háromszor senki nem kopog – kivéve Rachel-t. Lucas sietve nyitott ajtót.
Az ajtóban tényleg Rachel állt. Rachel és két nagy bőrönd.
- Szia Lucas! – köszönt Rachel halkan, miközben újabb féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Rachel, te meg? És ezek…? – kérdezte Lucas, miközben a bőröndökre mutatott, majd pár perc csönd következett. – Jaj, gyere csak be! – nyögött fel Lucas, miközben ráébredt, hogy még be sem hívta a húgát.
- Nem, nem, nem megyek be. Igazából én… én elköszönni jöttem Lucas. – vallotta be Rachel.
- Elköszönni? – ráncolta a szemöldökét Lucas. – Mégis hová mész? – kérdezte, mire Rachel széttárta a kezeit, és afféle „fogalmam sincs, de majd elválik” arcot vágott.
- Még nem tudom. – tette még hozzá.
- Akkor? – húzta fel a szemöldökét Lucas.
- Jaj, Lucas, ez bonyolult. Nem tudom még hová, de el kell mennem. Ha itt maradok… Nem, nem tudok itt maradni. – mondta Rachel, miközben rázta a fejét. – Hiányozni fogsz, de itt túl sok minden…
- Túl sok a rossz emlék, igaz? – értette meg Lucas.
- Igen, mondhatjuk. – bólogatott Rachel, miközben ismét egy féleoldalas mosolyra húzta a száját.
- Jaj, hugi, ez… - rázta a fejét Lucas.
- Lucas, nem kell aggódnod, nem lesz semmi baj. Új életet akarok kezdeni, ezért megyek el. Mondhatjuk úgy is, hogy menekülök – itt Rachel egy percre megtorpant -, de ne, ne mondjuk úgy, az „új élet” valahogy sokkal jobban hangzik. – mosolygott Rachel.
- Nem tehetek semmit, igaz? – látta be Lucas.
- Hát… Nem, nem hiszem. Elmegyek. Már eldöntöttem. – mondta Rachel.
- Hidd el Rachel, örülök, hogy új életet akarsz kezdeni – mondta Lucas -, de hiányozni fogsz.
- Te is nekem. – Rachel még mindig mosolygott, de könnyek gyűltek a szemében. - Sosem tudtam igazán búcsúzkodni. – mondta Rachel, miközben letörölte a könnyeket.
- Azért van Rachel? Azért mert eltitkoltam? – kérdezte Lucas szomorúan.
- Nem, nem azért. Pont ellenkezőleg. Mert elmondtad, mert elolvastam, mert… - itt Rachel megállt – mert megértettem. – tette még hozzá. – Viszont itt nem megy. Itt nem. Az utcák, a parkok, az éttermek, mind az emlékeimben élnek és hiába próbálnék felejteni, van, amit az ember sosem tud kitépni a szívéből. Már részről pedig – itt megint megállt Rachel -, valahol nem is akarom elfelejteni. Szép volt, nagyon szép. De ahhoz túlzottan fáj, hogy hagyjam, hogy mindennap kísértsen.
- Hát akkor – kezdte Rach
el -, majd írok ha megérkeztem. Akárhová is. Majd látjuk egymást. – mondta Rachel, miközben átölelte a bátyját. A könnyek megint elöntötték a szemét, és szipogni kezdett.- Várom a leveled, a hívásod, vagy bármi mást. – mondta Lucas, miközben meg erősebben ölelte a húgát.
- Rendben, majd írok. – mondta Rachel, ahogy kibontakozott az ölelésből.
- Várni fogom. – mosolygott Lucas.
- Viszlát, Lucas! – mondta Rachel, miközben megragadta a bőröndöket.
- Viszlát, Hugi! És vigyázz magadra Kislány! – szólt utána Lucas, ahogy Rachel elindult a folyosón.
- Úgy lesz. – mondta Rachel visszafordulva, majd egy pár másodpercig csak nézték egymást. Végül Rachel letörölte a könnyeket az arcáról, elmosolyodott, majd eltűnt a folyosó végén.
Lucas nem tudta, hogy mikor fogja utoljára látni. Fogalma sem volt róla, hogy hova megy, hogy mi lesz vele. Viszont egyet tudott: Rachel-nek sikerülni fog új életet kezdenie. És ez volt a legfontosabb.
Jó lett a befejezés.Tetszik. Érthető, hogy el akar menekülni az emlékek elől! Át lehet érezni, hogy mi játszódhat le benne!
Fajin lett! Grat. =)
Szia(:
Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett(: Reméltem, hogy sikerült visszaadnom, hogy mi játszódott le Rachel-ben, de akkor ezek szerint igen(:
Szia (:
Edina vagyok, csak lusta voltam belépni :D
Szóval nagyon tetszett a novella, és tényleg átérezhető volt a Rachelben lejátszódó fájdalom, vagy egyszerűen csak az, hogy felejteni akar?
Nagyon szép lett, nekem nagyon tetszett :)