~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Még mindig itt vagyok. Valahogy a gondolkozás, a blogolás megnyugtat. Már majdnem hajnali egy, fáradt vagyok, majd leragad a szemem, de valahogy azt érzem, ha lefeküdnék sem tudnák aludni. Valahogy nem. Az idézet egyébként franciául van - nem, nem tanulok franciát, csak olvastam és megtetszett -, és azt jelenti: Csukd be a szemed és világ olyanná válik amilyenné akarod. Bár így lenne tényleg! De hát nem, szóval mindegy... A régebbi bejegyzéseim olvastam, azt, hogy milyen volt a nyár. A gondolataim a ballagásról, a vidám vélemények a nyárról, a leírás a bulimról, a mászkálásos beszámolók amikor a városban voltunk, vagy csak egy barátnős délutánról írt pár sor. Mind egy szép nyár emlékei. Valahogy nem így képzeltem el ezt a nyarat, voltak terveim, ötleteim. Egyik sem valósult meg. Voltak mélypontok, volt, ami fájt, volt amiről még most is úgy gondolom, hogy nem lehet már helyrehozni. De sok minden történt, és sok minden emlékezetes. Ez egyfajta "köztes nyár" volt, sehova nem tartoztunk már, és én ezen sokszor el is gondolkoztam. Rossznak gondoltam, de most így szeptemberben már annyira nem látom rossznak. Sőt inkább visszasírom. Visszasírom azt, hogy ezzel is kicsit visszakapjam azt, aki anno voltam, mert valahogy azt érzem, hogy ez a másfél hét is átformált. Hogy sok minden megváltozott, és én ezt egyelőre nem akarom. Semmi gond nincs az új osztállyal, vagy az új tanárokkal, a sulival, de mindenből hiányzik a régi. A megszokott 17 ember - még azok is, akiket nem bírtam -, a tanárok, a régi tantermek, a reggeli gyülekező, ami utáltunk, az ellenőrzős rend, amit félévkor vezettek be, a WC-ben elbújás, a szünetek, a tanórák. Egyszerűen minden. Már semmi nem lesz olyan. Talán ezen túl kell lépni, de egyelőre ezt valahogy még nem akarom. A ballagást is sokszor felidézem magamban, vagy a szerenádot, a bolondballagást, az utolsó napi mozit, az utolsó heteket, az utolsó tanórákat. Mindent. Minden hiányzik, még az is, ami gyűlöltem, de most mégis valahogy visszasírom. Nem azt mondom, hogy rossz a gimi, de akkor is hiányzik a biztonság, az, hogy ismertem mindenkit, hogy tudtam mi hol van, hogy mindig ismerős arcok fogadtak. Most még minden annyira bizonytalan, annyira semmilyen. Sokszor fekszem, vagy kelek ezzel a gondolattal, néha ha rosszabb napom van, a szíven is beleszorul, de valahogy tudom, hogy ezzel nem tudok mit csinálni. Tehetetlen vagyok, láttam, hogy miként úszik el a régi, megszokott rutin, és kúszik a helyébe az, ami most van. Még egyelőre minden annyira bizonytalan. És én ezt nem szeretem. Egyszerűen ez rosszabb, mint a mikor a változásoktól féltem, vagy a bizonytalan nyarat éltem meg. Talán egy két hónap és jobb lesz. De az még rengeteg idő. Rengeteg. Na, de mindegy. Ezt így jólesett leírni. Valahogy megkönnyebbültem.