Posted on Monday, September 13, 2010
·
Annyira utálok csalódni. Főleg az rossz, amikor egy barátban csalódik az ember. Talán kicsinyes dolog volt, talán én voltam a hülye, talán inkább kussolnom kellett volna, de nem tudtam. Elmondtam, ami éreztem, és az volt a legrosszabb, hogy közben szánalmasnak találtam azt, hogy haragszik magára. Ugyan már! Hiszen elment, ott hagyott, és a többi már lényegtelen. Felállított egy fontossági sorrendet, és én ebbe csak második helyre voltam elég, valaki voltam, aki elhanyagolható, valaki, aki annyira nem izgalmas, mint mások. Ez van. Úgy cselekedett, ahogy a szíve súgta, pedig annyira sok mindent szerettem volna még elmondani neki, de Ő elment. Jó lett volna beszélgetni. Azt hittem, hogy Ő egy olyan ember, aki mindig feltétel nélkül meg fog hallgatni, akinek mindig lesz ideje, akinek én is leszek olyan fontos, mint Ő nekem. De tévedtem. Rosszul esett. Újabb pofon az élettől, de már felálltam. Már nem érdekel. Most mondjam azt, hogy megbocsájtok, miközben már minden vele kapcsolatban érzett hála, baráti szeretet, vagy barátság elveszett? Most tényleg mondjam ezt? Úgy, hogy közben már nem érdekel, hogy most már tényleg azt érzem, hogy a "legjobb barát" fogalma nem létezik? Nem, már kezdem azt hinni, hogy ez csak két egyszerű szó, amit óvodás korunkban kapcsolunk össze és, ahogy felnövünk jelentőségét veszti. Lényegtelen. Már nem érdekel. Ha azon túl tudtam lépni, hogy otthagyott, hogy csalódtam, akkor a hétköznapokat is ki fogom bírni nélküle. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni. Ezek után, talán joggal utálhat, vagy akár meg is vethet, és nem mondom, hogy tiszta a lelkiismeretem, csak azt, hogy ezek után már nem érdekel. Már semmi nem lesz ugyanolyan. És lehet, hogy én vagyok hülye, de így már nem kell. ha egyszer bántott, máskor is fog. És én nem akarok még egy pofont, legyen az nagyobb, kisebb, vagy ilyen. Egyszerűen már nem akarom. Inkább behúzódok a csigaházamba, és élek, ahogy élek, nélküle. Azért az, az egy tudat vigasztal, hogy van még, aki meghallgatja a gondolataim, akinek elsírhatom a bánatom. Mert ez most bebizonyosodott, hogy van, aki még megért. És talán itt is elolvassák mások is, és esetleg igazat adnak, vagy elítélnek, de ez nem számít. És most az sem érdekel, ha ezt most olvassa. Lehet, hogy nem itt kellett volna ilyeneket írni, de erre most szükségem volt. Egyszerűen már nem tudtam magamban tartani. De már mindegy. Lényegtelen.
Annyira utálok csalódni. Főleg az rossz, amikor egy barátban csalódik az ember. Talán kicsinyes dolog volt, talán én voltam a hülye, talán inkább kussolnom kellett volna, de nem tudtam. Elmondtam, ami éreztem, és az volt a legrosszabb, hogy közben szánalmasnak találtam azt, hogy haragszik magára. Ugyan már! Hiszen elment, ott hagyott, és a többi már lényegtelen. Felállított egy fontossági sorrendet, és én ebbe csak második helyre voltam elég, valaki voltam, aki elhanyagolható, valaki, aki annyira nem izgalmas, mint mások. Ez van. Úgy cselekedett, ahogy a szíve súgta, pedig annyira sok mindent szerettem volna még elmondani neki, de Ő elment. Jó lett volna beszélgetni. Azt hittem, hogy Ő egy olyan ember, aki mindig feltétel nélkül meg fog hallgatni, akinek mindig lesz ideje, akinek én is leszek olyan fontos, mint Ő nekem. De tévedtem. Rosszul esett. Újabb pofon az élettől, de már felálltam. Már nem érdekel. Most mondjam azt, hogy megbocsájtok, miközben már minden vele kapcsolatban érzett hála, baráti szeretet, vagy barátság elveszett? Most tényleg mondjam ezt? Úgy, hogy közben már nem érdekel, hogy most már tényleg azt érzem, hogy a "legjobb barát" fogalma nem létezik? Nem, már kezdem azt hinni, hogy ez csak két egyszerű szó, amit óvodás korunkban kapcsolunk össze és, ahogy felnövünk jelentőségét veszti. Lényegtelen. Már nem érdekel. Ha azon túl tudtam lépni, hogy otthagyott, hogy csalódtam, akkor a hétköznapokat is ki fogom bírni nélküle. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni. Ezek után, talán joggal utálhat, vagy akár meg is vethet, és nem mondom, hogy tiszta a lelkiismeretem, csak azt, hogy ezek után már nem érdekel. Már semmi nem lesz ugyanolyan. És lehet, hogy én vagyok hülye, de így már nem kell. ha egyszer bántott, máskor is fog. És én nem akarok még egy pofont, legyen az nagyobb, kisebb, vagy ilyen. Egyszerűen már nem akarom. Inkább behúzódok a csigaházamba, és élek, ahogy élek, nélküle. Azért az, az egy tudat vigasztal, hogy van még, aki meghallgatja a gondolataim, akinek elsírhatom a bánatom. Mert ez most bebizonyosodott, hogy van, aki még megért. És talán itt is elolvassák mások is, és esetleg igazat adnak, vagy elítélnek, de ez nem számít. És most az sem érdekel, ha ezt most olvassa. Lehet, hogy nem itt kellett volna ilyeneket írni, de erre most szükségem volt. Egyszerűen már nem tudtam magamban tartani. De már mindegy. Lényegtelen.
Figyelj, benne van a pakliban az is, hogy csalódsz egy legjobbnak hitt barátodban. Ezért nem kell, hogy lelkifurkád legyen. Találsz egy barátot, akire mindig számíthatsz és aki mindig melletted van, és talán már meg is találtad?:)
Lényeg, hogy az ilyen pofára esések csak tanítanak. Még ha kicsit fáj is. Ez ezzel jár. Ez az élet:)
Teljesen igaz... Ilyen az élet, sajnos.
Én is csalódtam már barátban, és aki egyszer megtette, hogy otthagyott az máskor is megteheti stb. (Bár nem ismerem a teljes sztorit) De azt tudom, hogy az idő mindenre gyógyír,míg nem tapasztaltam, azt hittem hülyeség, de nem az hidd el!(=
Igen, szerintem lehet, hogy megtaláltam(: Lehet, hogy csak tanítanak, de most akkor se jó. Na, de mindegy...
Hát lehet, hogy gyógyír az idő, de teljesen nem. Mert hát lehet, hogy jobb lesz, meg elhalványul, de meg nem szűnik.
De azért köszi mind a kettőtöknek(: