Azon gondolkoztam az elmúlt körülbelül öt percben, hogy egyfelől mennyire szomorú ez az egész. Alig, hogy elküldtem a bejegyzést, belém csapott a felismerés, hogy egyfelől mennyire szánalmas az, hogy nincs valaki, akire rázúdíthatnám az egész panaszáradatot, és végighallgatná, aztán felhúzna a padlóról, adna egy zsepit, és elmennénk bulizni, vagy csak nevetnénk. Mert valljuk be, nem teljesen van ilyen. Mert sokat mondogatom, hogy barátok, és vannak is, de a régiek már nem úgy vannak, mint tavaly, hogy mindennap látom őket, és ha délután valamit rájuk akarok zúdítani akkor hopp egy telefon. De nem ám. Tanulás, vacsizás, lefekvés, alvás. És körülbelül ez megy mindennap. Én meg csak írogatom ide a kis panaszaim, és van, aki elolvassa, és nem mondom, hogy nem esik jól, de egyfelől ez tényleg a végletekig szomorú. Mert ez olyan semmilyen. Mert nem mondom, hogy nincs a rendszeres olvasóim közül olyan, aki igazán ismer, de akkor is ez így más. Persze ha már a rendszeres olvasóim közül azokról beszélünk, aki ismer, az is egyfelől vicces, hogy körülbelül az ismer közülük, aki még nem látott személyesen. Meg jó van olyan is, aki itt van, és ismer is, és nem csak ilyen netes barát, de ilyen egy van. Szóval érdekes. Kicsit olyan semmilyennek érzem magam most. Írogatom a felhasználónevemmel a mindenféle gondjaim, bajaim, gondolataim, és körülbelül lassan már ez az életem. Kicsit szánalmas, hogy mindez egyfelől belefér egy blogba. Persze vannak meg nem fogható pillanatok. De mostanság már kevesebb. És tényleg minden szürke, és egyhangú kezd lenni - jó talán nem minden, de sok minden -, és semmi nincs erőm, és még sokáig sorolhatnám. Nem is tudom, hogy most miért írom le ezt az egészet. Ez is szánalmas. Persze örülök, hogy van ez a blog, ne értse senki félre. De akkor is. Nem tudom, most eluralkodott rajtam ez a dolog. És nem érzem én ezt így jónak. Ennyi az életem. Lassan már csak ez a blog. Kevés az olyan dolog, amiről őszintén tudok beszélni. Kezdek olyan lenni, mint a felnőttek. Van véleményem, és üresen csacsogok valami másról. Közben meg itt megint más vagyok. Mintha nem is tudom... Áhh, mindegy hagyjuk. Néha inkább senki lennék, mint két valaki. De most sehogy se jó. És tényleg vicces, hogy ez a blog lett az életem. Nem is tudom, talán már meg is őrültem volna nélküle. Mondhatni a lelki szemetesládám. Mondjuk annak ellenére, hogy ennyire szánalmasnak gondolom egyfelől, örülök, hogy van. Tényleg sokat segít. Komolyan nem is tudom már, hogy hol lennék nélküle...
