~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Egyre depressziósabb vagyok. Megint. Áhh már elegem van! Egész jól indult ez az egész, de már baromira elegem lett mindenből. Konkrét oka nincs, de megint sírni, ordítani, toporzékolni tudnék. Annyira szívesen lennék még kislány, aki holnap megy az oviba, és nevetve játszik a többiekkel. De nem. Holnap buszozás, tanulás. De mondjuk nem is ez a főprobléma. Lassan már úgy az életem gyökereiből van elegem, ha szabad így mondanom, és nem feltétlen a családra célzok, jó néha ők is kiborítanak, de nem feltétlen. De mindegy. A lényeg, hogy megint nagyon elegem van, és sírni tudnék. De nem most. Majd este kiürítem a könnycsatornáim, mikor már senki nem hallja. Tudom, hogy ez most depressziósan hangzik, de most annak semmi értelme nem lenne, ha nekiállnék elregélni anyuéknak azt, ami bajom van, mert először is konkrétan nem tudom miért érzek így, kettő úgysem értenék meg, szóval mindegy is. Majd este. Akkor nem kérdezgetnek, nem aggódnak, csak egyszerűen nekem könnyebb lesz. Na, de mindegy. Nem akarok erről tovább írni. Inkább adok pár szép idézetet, amiket a facebook adott ki, és nekem nagyon tetszettek: 

Amikor még az utolsó üzenete a mobilodban van...Amikor minden közös kép láttán a szemedből egy könny kicsordul...Amikor a mosolya még előtted lebeg...Amikor tudod, hogy ezt a mosolyt többé nem nézheted...Amikor eszedbe jutnak a szép pillanatok...Amikor ráj...ösz, hogy soha többé együtt nem lesztek boldogok...Amikor észreveszed,hogy vége.Már nincs veled...Akkor jösz rá,hogy hiányzik és a világon mindennél jobban szereted.Haragszol arra, kit el kell felejtened, s rádöbbensz arra, hogy még jobban szereted.Gyötörni akarnád,de nincs hozzá erőd...Mert tudd meg: még mindig szereted őt!♥

Látod, hogy jön, és tudod előre, mit akar kérdezni. Azt szeretné tudni, mért vagy szomorú. Te reflexből kivágod a választ: 'Nem vagyok szomorú, csak szimplán rossz napom van.' , és hasonlók. Erre ő ezt mind elhiszi, és egy szó nélkül elmegy. Pedig mennyire szeretném egy...szer, csak egyszer azt mondani: 'Azért vagyok szomorú, mert kegyetlenül beléd szerettem és ez az érzés visszafordíthatatlan.' Mit meg nem adnék érte, ha egyszer a szemébe merném vágni, majd következne a happy end, bevallaná, hogy ő is így érez, s boldogan élnénk, míg meg nem halunk. Kár, hogy ez itt a valóság, és bár bármi megtörténhet, erre igen kicsi az esély.

 *.Így jó, most örülök. Ha elveszed én belehülyülök,mert kell,és akarom,mert szeretem és soha nem adom*

Úgy teszek,mintha élnék,pedig csak egy baba vagyok a polcon ülve, szép ruhában, üres szemmel, merev háttal, érzéketlen mosolygással, a távolba révedve lebénultan figyelek, és jöttödre porcelánszívem megremeg...

Esőzuhatag...csodálatos...1 perc alatt el lehet ázni benne, mintha az ég is helyettem sírna...

Egyébként a hétvégén tényleg nem volt semmi. Szinte semmit nem csináltam. Írni akartam, de úgy elment, hogy alig írtam. Meg úgy semmi értelmes nem volt. Fáj a derekam, az oldalam, vagyis a vesém. Remélem nekem nem gyullad be a vesemedencém, mert nincs az az Isten, hogy itthon maradjak megint. Jó okés, gyógyszert és köszi. Ennyi volt. Nem fogok itthon maradni. De úgy görcsöl a vesém, és kurva szar. És az a baj, hogy ez veszélyes is. Amúgy most msnezek, meg facebook meg zene. Kovácsovics Fruzsinát hallgatok, annyira rég hallgattam már, és most megnyugtat és a múltra emlékeztet. És jól esik. Na, de most megyek. Majd még jövök valamikor. 30 napozni is kellene, de nem tudom. Majd lesz valahogy...