Na, igen, ilyen bejegyzésem is régen volt már. Viszont most hoztam egy novellát, amit tegnap írtam. Magát a történetet úgy tudnám legjobban jellemezni, hogy erősen sarkított, kitalált történet, a becsületről, és elvekről. Remélem tetszeni fog. Véleményeknek örülnék, és nem csak olyan szavazósnak alul, hanem egy pár sornak is! Jó olvasást Mindenkinek!
A Zálogház
Becsület, elvek, igazság. Emberi jó tulajdonságok, melyek helyes cselekedeteinkből fakadnak. Viszont nem lehet mindenki becsületes, nem hallgathat mindenki az elveire, és közel sem minden ember igazságos. Mert az ember, mindig csak ember marad, és minden embernek vannak hibái, a természetéből adódóan. Az ember lehet kapzsi, nagyravágyó, igazságtalan, törtető, és bizony vannak olyanok is, akik lepaktáltak magával az ördöggel.
A régimódi kisház a város szívében állt. Minden égtáj felől felhőkarcolók vették körül, mellette négysávos utakon száguldottak a világ legdrágább autó. A modern, szürke környezetből igencsak kitűnt a az apró épület. Ott állt, a felhőkarcolók tengerében, piszkosfehér falaival, és zöld ablakkereteivel. A ház tetején a cserép piros volt, az ablakokat kosz fedte, így nehéz volt belátni. A sötétzöld ajtó felett, világosbarnára mázolt táblán, nagy csokoládébarna betűkkel az állt: „Zálogház”
Az egész épület rejtélyes volt, különleges, és a maga környezetében feltűnőnek mondható. Az emberek nem sokat tudtak a kis zálogházról. Minden reggel látták bemenni a tulajdonost, egy öregasszonyt, és ugyanúgy minden este az öregasszony bezárta a zálogházat, majd távozott. Ezek mellett az is feltűnt az embereknek, hogy az, aki bement a zálogházba, mintha valahogy máshogy jött volna ki. Mintha másképp ragyogott volna az emberek szeme, miután kijöttek onnan, mintha mássá váltak volna.
A zálogháznak nem volt túl sok látogatója. Naponta be-betévedt egy-egy ember, de ennél többen csak ritkán.
A mai napon korán reggel egy fiatal lány tartott a zálogház irányába. Lassan átkelt a forgalmas autóúton, majd megszaporázta lépteit, ahogy a járdára ért. Kezében egy kis csomagot szorongatott, szemében kétségbeesés, és kétely ült.
Amint a járdán haladt, az előtte haladó nő zsebéből kiesett valami. A járdára pottyant, és ahogy a Nap sugarai rávetültek fényesen csillogott. A lány odasietett és felvette. Megforgatta az ujjai között, majd felnézett az útra. Szemével a nőt kereste, majd amint megtalálta, futásnak eredet.
- Elnézést, elnézést, el tetszett ejteni valamit! – kiabált utána.
- Oh! – fordult meg a nő, majd a lányra nézett, akinek a kezében ott csillogott a gyűrűje.
- Ott volt a járdán és… - kezdte a lány, de a nő leintette.
- Köszönöm, hogy szóltál. Tudod, nem sok ember lett volna ilyen becsületes. Nagyon köszönöm – mosolyodott el a nő, majd elvette a gyűrűt, és továbbment. A lány pedig egy percig csak csendben állt, szemében szégyen, és bizonytalanság tükröződött.
A lány végül sóhajtott egy mélyet, majd folytatta úját a zálogház felé. Ahogy elért az épület küszöbére, egy teljes percig vacillált, majd egy mély sóhaj kíséretében, egy gyors mozdulattal megragadta a kilincset, és lenyomta azt.
Az ajtó nyílását egy kis, kopott csengő, éles hangja jelezte. A lány lassan, és bizonytalanul becsukta maga mögött az ajtót, majd körbenézett a helységben.
Odabent félhomály uralkodott. Az ajtóhoz pár lépésre volt egy pult, ahol most nem állt senki. A pult mögött polcok voltak, amiket kisebb emléktárgyak uraltak. Karórák, nyakláncok, karláncok, kisebb díszes holmik. A pulttól balra volt egy ajtó, amit piszkos függöny fedett, így a másik szoba nem fedte fel magát a zálogház látogatója előtt.
Mindent összevetve kicsi és rideg helység volt. Céltudatosan berendezett, kellemetlen érzést keltő szoba. Erős, dohos szag uralkodott mindenütt, és a levegő áporodott volt. A lánynak az volt a sejtése, hogy a ritka ajtónyitásokon kívül, nem igen szökik friss levegő a szobába.
A fiatal lánynak csak alig pár perce volt a nézelődésre, és a gondolkodásra. Éppen a polcon lévő tárgyakat készült jobban szemügyre venni, mikor a bal oldali ajtó felől léptek zaja hallatszott. Szétnyílt a függöny, majd egy vénasszony csoszogott elő mögüle, aki egyenesen a pulthoz ment. Mint valami lassított felvétel úgy haladt egészen a pultig, majd ott megállt, és életuntan sóhajtott.
A lány először meg sem szólalt. Szerette volna jobban szemügyre venni a nénit. Nem volt túl ápolt külseje. Arca piszkos volt, kezei viszont tiszták. Ősz haját lófarokba kötve viselte, de jó pár rakoncátlan tincs az arcába omlott. Alacsony volt, púpos hátú, vékony asszony. Ujjai hosszúak voltak és csontosak, arca hosszúkás alakú, a ráncok pedig már igen mély barázdákat hagytak rajta. Kifejezésén pontosan látszott, hogy már sok mindent megélt az életben. Megfáradt kék szemét, sajnáló tekintettel a lányra szegezte, de nem először nem szólt egy szót sem.
Talán öt percig lehetett csönd, vagy annyi ideig sem. A lány csak nézte az öregasszonyt, aki egy idő után megelégelte, és végül megszólalt:
- Hát már Te is, lányom?! – tette fel a kérdést a lánynak, aki egy csöppet elszégyellte magát. Itt újabb csönd állt be a beszélgetésbe, most viszont az öregasszony nézte meg magának jobban a lányt.
Az öregasszony magában megállapította, hogy szép lány volt, de szegény. Elhanyagolt volt a külseje, gyönyörű vörös haja gubancos volt, szép, finom arca, és keze piszkos volt, bőre érdes, és sebes a kemény munkától. Gyönyörű, élénkzöld szemeiben pedig az a bűnös vágy égett, amit az öregasszony már annyiszor látott.
A lány csak egészen lassan tért magához zavarából, és közben még az öregasszony vizsgálódó tekintetét is magán érezte, ami nagyon megzavarta, de végül összeszedte magát, és felelt:
- Nem tehetek mást – mondta halkan.
- De tudod-e, hogy mit akarsz tenni? – tette fel a kérdést a nő.
- Pontosan tisztában vagyok vele – bólintott egy aprót a lány.
- Mit hoztál? – kérdezett tovább a nő, de ez a kérdés már sokkal inkább tárgyilagos hangnemben került sorra.
- Egy zsebórát. A kincsem volt, a szemem fénye, értse meg, ami nincs, azt nem lehet! – A lány hangjában könyörgés hallatszott, miközben átadta a csomagot a nőnek. Szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg, ami végigfutott piszkos arcán, egy tiszta csíkot hagyva maga után.
- Nem biztos, hogy lesz még esélyed visszakapni – mondta ridegen a nő.
- Tudom – bólintott a lány, és elmaszatolta a könnycseppet az arcán.
- Felelj, Te lány, tényleg olyan akarsz lenni, mint Ők?! – intett a nő a kinti felhőkarcolók irányába, majd minden habozás nélkül folytatta mondanivalóját. – Tényleg el akarod adni a becsületed az elveid? Sok ember megfordul itt, akit a jó tulajdonságai akadályoznak, azért inkább itt hagyják az elveiket, mintsem küzdjenek. Te is ezt szeretnéd?
- Ma már az ember becsülettel nem lakik jól – adott a lány szűkszavú választ.
- Igen lányom, de a pénzen nem vehetsz igazi boldogságot, és szívből jövő kacajt.
- Tudja, én nem azért jöttem erre a világra, hogy majd egy napon úgy menjek el innen, hogy egész életemben nyomorult voltam és senki. Küzdöttem, egészem eddig küzdöttem, de semmit nem értem el vele. Inkább itt hagyom ezt most magának, én pedig lepaktálok magával az ördöggel, mintsem három másik emberrel feküdjek majd egy fejfa nélküli sírban a következő héten. Én nem meghalni jöttem ide. Vegye ezt el. Döntöttem.
- Csak meg ne bánd lányom! – mondta még az öregasszony, majd egy mélyet sóhajtott. Kibontotta a csomagot, majd a benne lévő zsebórát is felrakta a mögötte lévő polcra. Még háttal állt, mikor hallotta a csengő éles hangját. Vissza sem nézett, tudta, hogy a lány már valahol az utcán jár. Lassan elindult vissza a függönyös ajtó felé.
Ahogy a lány kilépett a zálogházból, és elindult a járdán egyszer csak egy pénztárcába botlott. Sok készpénz, iratok, bankkártya. Körülnézett az utcán, majd elmosolyodott. Finoman kivette a pénzt a tárcából, majd a többit - amire neki nincs szüksége - maga mögé hajította. Régen talán nem így tett volna, de Ő most már más volt. A zálogházból tehát megint egy teljesen más ember lépett ki. Egy olyan lány, akinek sikerült megválni a lelke egy apró darabjától, és így most már nem akadályozta az őt. Elvesztett valamit, de most még nem bánta. Úgy érezte, hogy most majd könnyebb lesz, de azt nem tudta, hogy ez az üzlet, majd az ördögnek kedvez. Elvesztette a becsületét, az elveit, és talán gazdag lesz, és hatalmas, majd egy napon, de boldog soha. És hiába akar majd visszajönni a zálogházba, hogy visszavegye a zsebóráját, azzal majd már nem ér semmit. Hiszen, aki eljön ebbe a zálogházba, hiába jön vissza újra, és újra, teljesen fölösleges. Mert ha egyszer megváltunk a becsületünktől, akkor már nincs mit tenni. Ez a hely, nem egy közönséges zálogház. Nem egyszerű, pénzen kiváltható tárgyak vannak ott bent, hanem sok-sok ember becsülete és elvei. És aki ide egyszer beadja a lelke egy apró részét, az lepaktál az ördöggel, és azt, amitől egyszer már megvált, semmilyen pénzen nem fogja visszakapni. Ez tehát a zálogház titka.
Az ember sok mindenre képes, hogy elérje célját. Lop, átver másokat, elfelejti az elveit, csal, hazudik, becstelen dolgokat tesz. Pedig ez helytelen, és ezt mind tudjuk. Csak egyszerűen könnyebb átlépni bizonyos szabályokat, mint végigjárni a helyes utat, és küzdeni. Mert lehet, hogy azaz út nem könnyű, ezt senki nem mondta. Küzdeni kell, törni előre, de nem átgázolni másokon! Mindenesetre minden embernek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Aki el tudja, hallgattatni azt a belső hangot, az tegye csak meg, de nem szabad elfelejteni, hogy mindig van egy helyes út. Csak talán mi nem vagyunk elég erősek hozzá.
Nah, elolvastam :) Tudod, nekem mindig tetszik amit írsz :D Ez is tetszett, de nem ez a kedvencem, úgy annyira nekem nem jött át, de ez csak az én hülyeségemből fakad xD
Egyébként értem, hogy mit akartál vele, és eléggé elgondolkodtató..mert valóban olyan a világ, hogy mindenki mindent most akar, és úgy, hogy semmit se kelljen tenni érte!! Egyszóval, imádom a novelláid, méég-méég!! (L)
Őszintén szólva, így visszaolvasva én sem vagyok vele elégedett! Csak írtam tegnap, és gondoltam, hogy felteszem. Akarok majd még írni, csak gondoltam addig ez itt lesz, de amúgy nekem se nagyon tetszik... Szóval megértem. Amúgy nem a Te hülyeséged, csak elmondtad a véleményed! Lesz majd még valamikor(:
Köszi a kommentet!(:
Edina vagyok csak megint lusta vagyok belépni :D
Szóval... nagyon tetszett. Egyetértek Ellával, nem azt mondom, hogy nem jó, de volt ennél jobb novellád is. Ennek ellenére tetszett. A mondanivalója pedig tényleg a mai világot jellemzi. Várom a kövit *.*
Örülök, hogy azért tetszik, mert azért nekem totál nemxD
Amúgy a szám nagyon igaz, amit linkeltél!
Örülök, hogy várjátok a következőt, most is írok, szóval ma már biztos nem lesz, de majd valamikor(:
Edina által ajánlott szám:
http://www.youtube.com/watch?v=FKWRn0tS85k
Uhh, ez tökjó, sajnos nagyon igaz. Totál illik ide :)
Szia!
Na végre eljutottam hozzád is, bocsi, hogy ilyen sokáig tartott! Elolvastam ezt a novelládat, és ha megengeded, először a negatívumokat mondanám: Sok a helyesírási hibád a vesszőknél, nem igazán tudod, mikor is kell őket használni. Ez kiküszöbölhető, ha elolvasol pár oldalt, amelyek ezek helyes használatáról írnak. A helyiség a szoba, a helység az egy település! Ezt ne keverd össze! :)
Vannak elírások, ami miatt találtam is egy elég furcsa mondatot: "nem először nem szólt egy szót sem". Ez kicsit érdekes. Nem tudom, hányszor olvasod át a műveidet, de alaposabbnak kell lenned!
Illetve elég sok a szóismétlés, erre is ügyelj!
Végül pedig a szerkesztés. Nem tudom, hogy értesz-e a Wordhöz, de engem eléggé zavart, hogy a párbeszéd nagyon beljebb kezdődik. Ez nem olyan létfontosságú, de a kinézet miatt szerintem fontos.
Remélem, nem sértődsz meg, hogy ezeket leírtam, ezek mind csupán építő jellegűek! :)
Egyébként a történetben semmi negatívat nem találtam, nagyon tetszett, olvastatta magát, jól fogalmazol, érdekes, elgondolkodtató és tanító-jellegű, amit írsz. Talán a végén kicsit hatásvadásznak érződött, de még nem tudom, lehet, ez nálad zsigerből jön, majd még olvasnom kell tőled, és fogok is!
Puszi, Üstökös