Megint elegem van. Vagyis inkább még mindig. Megint nyögjük a családi dolgokat, és már elegem van, szóval kedvem lenne elküldeni őket a fenébe, hogy végre hagyjanak békén, mindenki, jó nekem egyedül is. Mondjuk idén, vagyis inkább tavaly a nagy ünnepek elég nyugodtan lezajlottak, mármint nem volt semmi olyan komolyabb. De megint úgy zajlik az élet és, ahogy anyu mondta egy másfél perce: "ebből háború lesz". Na, attól félek én is. De mondjuk úgy vagyok vele, hogy még mindig inkább hallgatom, mintsem belefolyok ebbe az egészbe. Na, de mindegy. Majd lesz valahogy. Akkor persze mindemellett megint totál depressziós kedvem van. Pedig olyan szép színes az ég odakint, ahogy megy le a Nap, és gondoltam, hogy kimegyek lefotózni, de az a helyzet, hogy semmi kedvem hozzá, szóval mindegy. Nem tudom mi van velem. Tanulni is elkezdtem, ott sem vagyok ott teljesen, írni sem tudok, totál le vagyok blokkolva. Néha azt érzem, hogyha most tényleg elmennék innen, és vissza se néznék, nem is szólnék senkinek, akkor csupán azért tűnne fel, hogy nem vagyok itt, mert nincs kire rázúdítani a panaszáradatot. Jó, persze vannak kivételek - talán többek között ezért fog csak elméleti síkon maradni az előző mondat -, de azért akkor is. Néha tényleg szánalmasnak tartom a gondolatot, hogy lassan már csak ide tudok igazán leírni majdnem mindent. És sajnos már tényleg csak majdnem mindegy, mert vannak emberek, akikről tudom, hogy olvasnak engem, és bármennyire is nem érdekelnek már, és teszek rájuk, bunkó lenni azért tényleg nem akarok. Szóval már ide is lassan meg kell válogatnom, hogy mit írok le, családról, volt barátnőmről. meg ilyenek. Szóval azért már lassan ez sem az igazi. Szívesen írok, de azért sokszor érzem azt, hogy ha nem lenne ez a blog talán könnyebben mondanék el dolgokat embereknek. Bár mondjuk ez így talán nem igaz, mert akkor lehet, hogy még ennyire se tudná senki, hogy mi is van velem. Na, de mindegy. Talán majd elmúlik ez a rossz kedvem. Minden változik.
