~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Néha úgy visszapörgetném az idő kerekét. Sokszor szeretnék még gyermek lenni, fogócskázni, bújócskázni, máskor pedig nem bánom, hogy már nem vagyok kislány. Valahogy úgy érzem, hogy mind a kettőnek megvan a maga bája. 

Hiszen mikor még gyerekek voltunk, kislányok, és kisfiúk, és csak egy játszótárs volt az oviba, nem legjobb barát, és hasonlók, az talán sokkal erősebb volt, mint a mostani barátságok nagy része. Akkor még nem voltunk tisztában a nagybetűs ÉLETtel, nem problémáztunk ennyit. Csak egyszerűen éltük a mindennapjainkat, és ez éppen elég volt. Elég volt reggel anyuval kézen fogva elindulni az oviba, ahol már várt a játszótárs, hogy újra olyan varázslatos helyekre kalandozzatok, ahol még ember nem járt.

Aztán mikor nagyobbak lettünk, és minden megváltozott, akkor is egy szép korba léptünk, igazából. Akkor már nem csak napról-napra éltünk, nem csak játszottunk, hanem lassan csodálkoztunk rá a világ minden dolgára. Mondhatjuk, hogy kezdett bennünk tudatosulni, hogy milyen és az ÉLET, de még csak halványan derengett valahol, ég nem volt súlya, jelentősége az egésznek. Néha eljátszottuk, hogy felnőttek vagyunk, pont mint a szüleink, és döntéseket hozunk, és tudjuk igazán, hogy milyen is az élet, pedig ez nem volt így. Még mindig gyerekek voltunk. 

Aztán persze jött megint a változás. Egyre nőtt az ÉLET súlya, egyre jobban kezdtünk ráébredni, hogy milyen is az egész világ. Jöttek az első csalódások, vagy az igazi boldog pillanatok. Voltak bukások, és győzelmek. Lassan megismerkedtünk olyan hatalmas jelentőséggel bíró dolgokkal, mint mondjuk a szerelem, a fájdalom, a düh, a remény. Jöttek a gondok is, és mindennek lassan súlya lett, bár még volt ki egyengesse utunkat, már inkább elengedtünk volna a segítő kezet, és a saját lábunkon álltunk volna. 

Végül persze ez is sikerült. Ellökni a kezet, ami egészen eddig terelgetett. Kikerülni a fészekből, felnőni, igazán megismerkedni az ÉLETtel, kimondani azt, hogy többé már nem hívhatnak gyereknek, mert bármennyire is szeretnél az lenni, már nem vagy az. Már majdnem felnőtt lettél, persze némi segítségre még szükséged van, de már szeretnéd magad hozni a döntéseid, és igazán az lenni, aki vagy. Feleselsz, ellenkezel, külön utakon jársz. Ezek lettünk... 

És persze mennyi minden lesz még? Leszünk még felnőttek, akik elbuknak, de felkelnek, akik rossz döntést hoznak, és megbánják azt, de lesznek még boldog percek, és lesz még olyan minden, hogy azt hiszed arról, hogy tökéletes. 

Életünk során bejárunk egy utat, és minden egyes megállónak, vagy szakasznak megvan a maga bája. Jó az, mikor kislányként boldogan szaladsz a másik elől, mikor később megtanulod leírni az első betűket, mikor először leszel szerelmes, majd csalódsz, mikor a legjobb barátod vállára borulva sírsz, vagy épp őt vigasztalod, mikor később megtalálod azt, akivel az egész életed le tudnád élni, mikor öregen még ott van melletted valaki, akivel temérdek közös emléketek van. 

Az idő kerekét talán nem kell visszatekerni. Talán minden percnek megvan az értelme, és minden egyes percnek oka van az életünkben. Itt nincs megállás, és nem tudunk kiszállni. De minden egyes korszakban, történésben, és percben meg kell találni a szépet. Ez a titka mindennek(: