Leültem és néztem ki a fejemből. Arra gondoltam: "A fenébe, mégis hova lett minden, és mindenki?" Persze felbukkannak még emberek, akik ugyanúgy éreznek irántam, mint anno, néha még a mai napig is él egy-egy mozdulat, mi már olyan régen az életem része, de mégis túl sok minden tűnt el a semmiben. Valahogy most úgy érzem, hogy minden beszélgetés, amibe belekeveredtem fölösleges locsogás, minden annyira megváltozott, és hiába próbálom, még a mai napig sem tudtam egészen felfogni. Csak ma értettem meg igazán, hogy olyan dolgot, vagy dolgokat is elvesztettem, amit valaha örök érvényűnek, és megtörhetetlennek tartottam, olyan dolgokat, melyről azt hittem, hogy az idő és a távolság nem tépi majd szét. De mégis. Talán nem csak az idő szaladt el, és az élet változott, de én, viszont Ő is változott. Ő, akiről azt hittem, hogy ismerem, azt hittem, hogy majd ott lesz bármi történjen. Ez talán csak naivitás. Nem fogok hazudni. Fáj, hogy lerázott, nem esett jól, összetört bennem valami, amit még próbálok összeragasztani, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Mindenkinek azt mondtam, hogy "nem is érdekel". Ezzel nem nekik akartam hazudni, hanem leginkább magamnak, magamnak, mert azt hittem, hogy a kimondott szónak súlya van, ami igaz is, de csak azért, mert én azt mondtam, még nem fogom tudni meggyőzni magam arról, hogy úgy is gondolom. Aztán hazajöttem, és valahogy annyira üresnek tűnt minden. Később beszéltem valami. "aha", "igen", és néhány udvarias kérdés. Neki talán fel se tűnt. Valahogy annyira gépiesen jött, és nem is figyeltem oda, csak írtam. Nem akartam a fejéhez vágni, hogy összetört. Nem akartam mondani, hogy csalódtam. Nem akartam bevallani, hogy legszívesebben ordítanék. Egy szóval sem mondtam, hogy mennyire fáj. Talán ez a legrosszabb. Mosolyogni, miközben belül annyira szúr és éget ez az egész, hogy valaki, aki már a részem, valaki, aki ott él minden emlékemben, ennyire megváltozik, és ennyire nem érdeklem. Persze volt már erre példa. Egy barátom - értsd: valaki, akiben megbízom, akire tényleg joggal használom a "barát" szót, valaki aki tényleg mellettem van - mondta nemrég, hogy "az ember csak magában bízhat". És ez talán így van. Nincsenek nagy reményeim. Az élet összezavarodott, ma megint csalódtam és már csak annyira egyszerű vágyaim vannak, hogy végre legyen egy saját életem. Végre a saját lábamra tudjak állni, tényleg elkezdeni élni, és megpróbálni valóra váltani az álmaim. 
minItt kezdődik a történet: "egyszer volt, hol nem volt". Mese habbal. Hinni, remélni, pofára esni, felállni. Ebből áll manapság minden. Persze én nem haragszom. Már kezdek hozzászokni. Ez sem több, csak egy újabb pofon, amiből már annyi volt mostanság. Persze hazugság lenne azt mondani, hogy nem érdekel. Szimplán csak próbálok róla nem tudomást venni. Talán majd rájön, hogy mit tett ez velem, és bocsánatot kér, és úgy lesz minden, ahogy én azt gondoltam. Tényleg fontos leszek neki, és érdekli majd, hogy mi van velem. Persze ez megint csak egy álom. Talán mindegy is. Majd elrendeződik. Ennél nagyobb lökés után is felálltam már a földről, pont most miért ne tudnék újra felkelni?
minItt kezdődik a történet: "egyszer volt, hol nem volt". Mese habbal. Hinni, remélni, pofára esni, felállni. Ebből áll manapság minden. Persze én nem haragszom. Már kezdek hozzászokni. Ez sem több, csak egy újabb pofon, amiből már annyi volt mostanság. Persze hazugság lenne azt mondani, hogy nem érdekel. Szimplán csak próbálok róla nem tudomást venni. Talán majd rájön, hogy mit tett ez velem, és bocsánatot kér, és úgy lesz minden, ahogy én azt gondoltam. Tényleg fontos leszek neki, és érdekli majd, hogy mi van velem. Persze ez megint csak egy álom. Talán mindegy is. Majd elrendeződik. Ennél nagyobb lökés után is felálltam már a földről, pont most miért ne tudnék újra felkelni? 