Még mindig annyiszor megállok. Néha hallom a fejemben a kis hangot, ami azt súgja "igen, Te változtál, Te rontottad el!", és ez tényleg így van. Én is megváltoztam. Megváltozott minden. Megváltozott a barátnőm, az életem, az álmaim. Néha azt érzem, hogy megfojt ez az egész. Egyre csak zsugorodnak a falak, és szorul a hurok. Már egyre könyörtelenebbül szorul. Néha elgondolkozom azon, hogy mennyire szánalmas is lehet valaki, aki mosolyog, de közben majd' meghal, annyira fájnak neki bizonyos dolgok. Ide írom csak ki - és talán pár embernek mondom el igazán -, hogy mégis mi az, ami fáj, ki az, aki belém rúg. Egyre szűkül a kör, akiben tényleg megbízhatom. Néha tényleg megállok. Megállok, és elképzelek egy világot, egy másik életet, ahol még ha nem is mosolyog mindenki, de az emberek mégis boldogok. És nem azért, mert béka van, és mert nincs rossz. Hanem azért, mert akiben megbízol, az nem ver át, azért mert tényleg igaz ott, abban a világban, hogy együtt erősek vagyunk. Ez megint mese habbal. Nincs ilyen világ. Fel kell ébredni. De mi van, ha én nem akarok felébredni? Nem akarok felkelni, nem akarok kiszakadni abból a világból? Talán ezért is írok. Írok ilyen világokról, amik mások, ahol van rossz, de mégis mindig a jó győz, ahol minden más. Vagy olvasok. Olvasok régi korokról, visszarepülök az időben, eljutok másik bolygókra. Mindegyik egy-egy másik világ, ami valahogy menedéket nyújt, és persze akárhányszor ez eszembe jut, és elmerengek ezen, néha szánalmasnak érzem, hogy ez tesz igazán boldoggá. Talán azért, mert az emberek lassan már eltünedeznek mellőlem - egy, vagy két kivitellel -, és nincs már az a nagy társaság, az a boldog baráti társaság, ami régen volt. Annyi minden megváltozott, és az érzések is mélyen bennem. Pedig még nem is volt egy teljes év, de már minden annyira más. Néha azért jó, hogy mikor nem itthon vagyok, akkor ahogy visszaemlékszem annyira távolinak hatnak az emlékek, és ott van a nyakamon a jelen. Furcsa érzés. Nem mondanám, hogy nem vagyok boldog. Inkább csak más a múlthoz képest, ahogy manapság megélem a hétköznapjaim. A napok csak úgy jönnek-mennek, mintha egyszerűen elrohannának mellettem. Furcsa ez. És furcsa azt hallani, hogy minden rendben. Néha nem így érzem. Álmok tűntek el a semmiben, olyan álmok, amik anno éltettek, és most semmivé lettek. Barátok hagytak ott, és változtak meg. Viszont most, ahogy visszanézek, és megnézem, hogy ki volt mellettem akkor is, és most is, azért örömmel nyugtázom, hogy vannak emberek. Igen, vannak emberek, akik nem tűntek csak úgy el. Mindenesetre most én magam sem tudom, hogy mit érzek. Az, hogy valaki megint mondhatni, hogy elment, kicsit összekavart megint bennem mindent. Furcsa érzés. Nagyon furcsa.
Bárcsak tudnék bármi okosat is mondani. Saját kínomra nem találok okos megoldást, akkor h adhatnék tanácsot. Pedig úgy szeretnék hidd el, úgy szeretném teljes bizonyossággal mondani, hogy minden rendbe fog jönni. De ezt olyan felelőtlennek érzem, viszont az esély mindig megvan rá, a remény mindig ott van/lesz, hogy rájön hibázott, és ha olyan minden már nem is lesz mint volt, legalább segít jobban elfogadni a megváltozott jelent!
Kitartás! <3
Jah és még egy valami. Írtad, h vannak akik ott voltak régen és veled vannak még most is. Tudom, h nehéz de koncentrálj rájuk, azokra akik igazán megérdemlik a figyelmedet! (L)
Köszönöm a biztatást, és az is elég, hogy neked elmondhatom, ha van valami. És neked is lesz kiút, hidd el. És tényleg talán arra kéne koncentrálni, de azért nem lehet elmenni a rossz mellett, ez tény és való. De köszönöm(: