Elítélhetünk-e egy cselekedetet szimplán úgy, hogy nem tudjuk miért tette az illető? Hazudni bűn - szokták mondani. De mindig az? Mert én hazudtam. Egy barátnak. Valakinek, aki fontos nekem. Nem rosszat akartam, sőt mondhatni, hogy csak segíteni szeretnék. Nem bántam meg, és nem bánt a lelkiismeret. Most akkor én vagyok más? Kegyes hazugság. Igen, ez egy kegyes hazugság volt. Persze mindettől függetlenül nem akarom, hogy kiderüljön, nem akarom, hogy rájöjjön, és haragudjon. De akkor miért tettem? Ezen most még én is elgondolkoztam. Egyszerűen akkor, és ott úgy láttam jónak, ha azt mondom, ami nem igaz, de kevésbé fáj, és hosszútávon nem bántja annyira. Most akkor én vagyok a rossz? Mert talán bennem hibás valami, valami, amit mások eddig nem láttak, de valahogy nem érzem azt, hogy rossz lennék. Mindettől függetlenül azért félek, hogy kiderül, hogy nem voltam őszinte. Vajon megértené? Megértené, hogy csak azért mondtam, mert valahogy kevésbé találtam bántónak, ha azt mondom, mint hogyha az igazsággal állok elé? Nem tudom. Fogalmam sincs. De akkor sem bánom, hogy azt mondtam, amit. Kegyes hazugságok, igenis léteznek, és talán az, akit becsapunk, nem így érzi, egyszer majd, ha Ő is efféle mesékkel, és illúziókkal vigasztalja azt, akinek nagyon fáj, az tudni fogja, hogy igenis van kegyes hazugság. Csak az a nézőpont kérdése, hogy kinek kegyes.
