~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Nem érdekelnek mások. Csak szeretnék csendesen leszaladni a térképről, elmenni innen, anélkül, hogy bárki észrevenné. De ha nem is teljesülhet ez az egész... akkor is csak élni szeretnék, messze a káosztól, nem törődni vele, nem boldognak lenni, csak fájdalom nélkül élni. De ez lehetetlen. Mert fáj, feszít idebenn, és ha előveszem a képeket, mintha a lelkem egy darabját próbálnák kitépni a helyéről, vagy ha csak megnézem a levelezésem máris tele lesz a fejem ezzel a megállíthatatlan üvöltéssel, hogy "nem, nem vagy ehhez elég erős, fuss". Ez az egész talán hülyeség. De most itt a nyár, itt a remény, hogy éljek kicsit, elvonulva, messze a zűrzavartól. Hogy változtassak a dolgokon. De most nem megy! Pedig annyi tervem volt, de ez az egész annyira összezavart, és fáj, és már nem tudom mit tegyek. Nem tudom mit érzek. Bárhová nézek ott egy emlék, először szép, majd megváltozik, és ha visszamenekülök a jelenbe, akkor is csak fáj, mert semmi sincs rendben. Az ég adta világon semmi! Éjszaka csak feküdtem az ágyban, néha felültem, nem tudtam aludni, csak gondolkoztam, vagy néztem magam elé. Aztán hajnalban, mikor elaludtam minden folytatódott, majd délelőtt mikor felkeltem, csak ment tovább az egész. És ez már nem igaz. Azt hittem, ha eljön a nyár majd minden más lesz. Hogy el tudom felejteni egy kicsit a mélyen szántó gondolataim, nem foglalkozni velük, elásni egy kicsit, és boldognak lenni, de nem. Már a felszín sem olyan boldog, mint amilyennek tűnt. Már nem csak mélyen rohadtak a dolgok, hanem a felszínen is. És tudom, hogy azzal, hogy ezt most leírom talán jobb lesz. Hogy picit megszabadulok tőle, hogy elbújhatok egy pár órára. De az is csak ideiglenes. És nem akarok panaszkodni, vagy feladni, mert arra soha nem lennék képes. Csak egyszerűen már néha úgy érzem, hogy széttép ez az egész. Már nem csak mélyen belül sajog, hanem a felszín is. Van erre egyáltalán orvosság? Kétlem...