~De az ember nem tudja csak úgy kitörölni magából azt, ami egyszer megtörtént. Nem tud úgy tenni, mintha bizonyos dolgok nem történtek volna meg.~
Tudod mi kellene most, hogy legalább egy kicsit jobban érezzem magam? Egy vihar! Egy olyan eget rengetően nagy vihar, mikor minden pillanatban villámok villannak át az égen, hatalmas mennydörgéssel kísérve, közben zuhog az eső, eléri a betont, eláztat mindent, a levegőt felkavarja a vad szél. Határozottan erre lenne szükségem, hogy legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy az érzések, amik most bennem kavarognak a felszínre törtek. Nem akarom ezt. Nem akarok itt is hazudni. Néha piszkosul fáj. És most megint. Főleg miatta. Barátok?! Néha úgy érzem nekem nincs szükségem senkire. Vagyis szeretném azt hinni. De tudom, hogy vannak emberek, akik nélkül nem bírnék élni. Viszont Ő határozotton nem ilyen. Vagyis remélem. Mert ma azt mondtam, hogy pont. Előtte olyan dolgokkal vádoltak meg, és vágtak a fejemhez, amiket nem mondtam, vagy nem csináltam. Nem mondom, hogy fáj, mert egy akkora senkitől kaptam meg mindezt, hogy nála jelentéktelenebb, gyűlöltebb és irritálóbb ember nem volt még az életemben. Ironikus, hogy ez hozzá hasonló ember, aki olyasmiért szereti a volt barátnőmet, amilyen nem volt, nekem osztja az észt, hogy én milyen vagyok. Azt Ő honnan tudja? Mégis honnan? Nem ismer. De én voltam a gonosz, hogy ítélkezem. Mert Ő nem! Az emberek bohócok. Lehet, hogy én is, és álarc mögül mondom mindazt, amit, de Ő ezt komolyan elhiszi? Még csak fel sem merült benne, hogy igazam lehet? Jaj, mert Ő annyira ismer. Hát nem hiszem. Ő egy jelentéktelen senki, akinek semmi joga pálcát törni felettem. Mégis kitől tudna rólam bármit? A barátnőjétől, akivel így visszanézve már elég régóta nem volt mély kapcsolatom? Hát gratulálok. Nevetséges. De mégsem nevetek. Néha még piszkosul sajog. Most is. Nem tudom mit csináljak. Kimennék és ordítanék, de a világnak semmi köze a bánatomhoz. Nem kell senkinek így látnia engem. Ide leírom, de ennyi. Holnaptól erős leszek. De addig még itt az éjszaka. Most még azt remélem, hogy a következő percben felébredek, hogy ez egy rémálom volt. Pedig tudom, hogy nem. Nem hiszek az ilyesmiben. Tudom, hogy ez a valóság. A csodák már régen meghaltak. Nem akarok remélni. Nem akarok megint csalódni. Holnaptól nem hagyom, hogy átverjenek, hogy gyengének lássanak. Majd meglátja a világ. De addig még van időm...
