~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Néha még olyan érzés visszanézni, mint mikor az ember álmodik. Mindig ilyen lesz? Tudom, hogy hülyén hangzik, de tényleg olyan. Ahogy visszanézel. Egy távoli kép, ahol még mindenki más, és az egész olyan tökéletes. Olyan az a világ, mint amilyenben éjszaka van lehetőséged barangolni. Furcsa. Messzi. Elérhetetlen. Érthetetlen. És boldog. És innen messziről az a boldogság fáj, csak úgy, mint mikor felébredsz egy kellemes, és csodálatos álomból, és azt kívánod bár igaz lenne! Csak most a kívánság valahogy máshogy hangzik. Valahogy így: Bár ott lehetnék! Na, és persze arról már ne is beszéljünk, hogy mint a kettő elérhetetlen. A nagy különbség csak az, hogy míg az álomnál ott csillan a remény, hogy "talán", addig a múltnál tudod, hogy elmúlt már, és nem jön vissza. Míg a múltba való visszatekintés után pofon vág a fájdalmas jelen, az álom után tovább lépkedsz a felhőkön, és fokozatosan térsz vissza a valóságba. Ez bonyolult. És fájdalmas. Hiába álmodozol, vagy merengsz a múlton, az eredmény ugyanaz: fáj, ami megtörtént, a szép emlékek, vagy éppen az álmok sajognak valahol nagyon mélyen a szívedben. A fájdalom hasonló. Belemar a szívedbe, ott kísért a kép, ami lehetne, vagy ami valaha volt. És fáj. Kegyetlenül fáj, mar, hasogat ott mélyen. És eltemetheted, vagy előbb-utóbb az idő magától is megteszi. Utána, mikor visszanézel, vagy a képeket nézegeted már könnyebb lesz. Tagadni fogod, de akkor is fájni fog. Ez a véleményem. Az ember minden sebet ott hordoz magában élete végéig. Vannak, amik begyógyulnak, és behegednek. De ott lesznek. Mindig ott lesznek, csak úgy, mint az álmok, a régi emlékképek. Mert ez vagy Te. Ez vagyok én. És ez mindenki. Álmok, emlékek, érzések, sebek, és fájdalom. Ettől vagyunk az, aki. És ennek fájnia kell. Akkor érzel, akkor szeretsz, akkor jelentett valamit, ha fáj. Szerintem legalábbis.