~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Egy kép van előttem. Sötét szoba, csak a TV fénye világít. Mi mégis látjuk egymást. Kettőnk között építőkockák hevernek és érthetetlen összhangban helyezzük a méregzöld alapra a színes kockákat. Kicsi műanyag ablak, fehér, rózsaszín virágos függönnyel. Ez érthetetlenül az elmémbe védődött. Mögöttünk felnőttek, a TVt nézik. Senki nem szól. Talán beszélgettek, de úgy emlékszem, mi nem beszéltünk. Hangok nem maradtak meg, csak képek, érzések. Egy másik kép. Autó jöttünk haza egy esküvőről. Tesóm mellettem alszik, mind a ketten ülésmagasítón terpeszkedünk. Anyáék elől beszélgetnek, szól a rádió, hallom a zenét halkan éneklem. Egészen beleéltem magam, mikor láttam apa mosolygó arcát hátrafordulni, intett anyának is, hogy nézze meg. Vicces volt. Picit zavarban voltam, de végül nem érdekelt. A következő csak kép. Egy tágas konyha, zöld-fehér konyhabútor, faasztal, körülötte székek. Tőlem balra az a kis lépcső a hálószobába, ami nem tudom miért, de annyira belevésődött az emlékeimbe. Ezen túl felhalmozott ágyruhák, és egy ágy végének a képe. Semmi több. Megint másik kép. Egy bokor mélyén kuporgok, hangok vesznek körül, de nem szólok. Csak ülök, és azon imádkozom, hogy ne találjanak meg. Senki nem szól, tovább mennek. Arra gondolok, hogy vajon meddig kell még itt bújnom? Nem adhatom fel, nyernem kell. Meg kell várnom, még ők adják fel. Következő kép. Ott ülünk a konyhába én az egyik, unokatestvérem a másik széken. Hallgatjuk a régi történeteket, amiket a mama mesél. Én már réges-régen elveszítettem a fonalat, hogy ki, hogyan a rokonom, de maga a történet szórakoztató. Mikor a mama kérdez, hogy "tudod ki Ő?", én csak bólintok, pedig fogalmam sincs. A történetek mégis nagyon jók. A következő csak kép, kósza emberekkel. Egy osztályterem, valami ismerős érzés, valami, ami a napi rutin része volt. A kétszemélyes padok, a színes, mesehősös táskák. Régen volt. A következő maibb. Azelőtt volt, hogy felsőbe mentünk. Ültünk ott egy kupacban és hallgattuk az anekdotákat leendő tanárainkról. Változás volt, picit tartottam is tőle, de valahogy együtt néztünk szembe vele, és nem volt olyan ijesztő. Vicces, hogy akkor mennyire egyszerűnek tűnt minden. Ezek után kismillió színes emlékképem van. Mikor egy sorban álltunk négyen, és egy beszólásra akkorát kapott, hogy egy éles csattanás törte meg a csendet. A jelenlévő tanár persze nem értette. Egy ajtó leszedésének története, sok nevetés. Jó dolgok ezek. Persze vannak még ezen túl emlékeim, ez csak pár. Furcsa. Némelyik csak kép, másik csak hang, vagy egy érzés. Néha nem is tudnám leírni, de sokszor egy ismerős mozdulat, vagy hangszín olyan borzongást idéz elő nálam, hogy az már-már félelmetes. Hihetetlen. Az ember néha hihetetlen apró, és jelentéktelen emlékekre emlékszik kristálytisztán. Talán nem is fontosak. Kívülről nézve nem. Viszont ott belül, benned mélyen mindennél fontosabbak. Szép dolgok az emlékek(: