~Tudod mi a legrosszabb? Amikor összeomlik az életed, és pont az okoz csalódást, akire a leginkább számítottál.~
Nem tudom, mit érzek. Olyan leírhatatlan, mély, és fájdalmas. Kicsúszik a kezeim közül. Itt van, de mégis távol. Nem tudom. Egyik percen már nevetni tudnék a poénon, amit mások leírnak, és jobb minden, a másikban pedig még mindig ott vagyok, ahol a part szakad. Néha elgondolkozom, hogy normális ez? Mármint, hogy egy ilyen dolog megvisel? Mert talán sokat jelentett, és részben én is hibás vagyok, de talán ennek így kellett történnie. Nem hiszek a sorsban, de tudom, hogy valami már régen elromlott. Tehát ennek így kellett lenni, hogy a fonál végül megszakad, és mi külön utakon járunk. Persze tudat alatt rákenem mindezt másra. Tudom, hogy Ő is hibás. De aztán csak sóhajtva legyintek, hogy: "mégis kit érdekel már?". Egy másik percben azt felelném: "engem". Megint másikban azt, hogy az eszemnek igaza van. És itt ebben a csatában most az eszem a szívem nem két külön párt. Egyszerűen csak nem tudom már mit érzek. Mintha üres lennék. Felkelek, olvasok, beszélgetek másokkal, de valahogy nem vagyok egészen ott. Nem tudom. Az agyam egy pici része mindig mással foglalkozik, mindig máshol jár. Néha eljátszom a gondolattal, hogy vajon Ő mit csinál? Hogy sajnálta-e egyáltalán, hogy vége lett? Hogy vajon, ha az élete más irányt vesz eszébe jutok-e majd, mint valaki, akivel volt egy hosszú, boldog barátsága, aminek vége lett? És vajon én fogok-e rá gondolni? De talán mindegy is. Mert ez még annyira messze. Szeretnék ár úgy emlékezni, mint gyermekkori barátra. Úgy, mint ártatlan gyermekbarátságra. Persze a végén már nem volt az. De úgy kezdődött. Valahol úgy érzem, hogy ez egy picit örökre meg marad. Annyiszor zártam már le magamban ezt. Vagyis próbáltam. És megint felszínre tört. Csak remélni tudom, hogy ez lesz most az utolsó.
