Az élet sz*r. Nem mintha ezt eddig nem tudtam volna, csak azért még volt valami kis remény. Mostanság volt pár buli, és azok tényleg jók voltak. Nem mondom piáltam, de igazából vagy nem ittam eleget, vagy szimplán csak nem segít. Szerintem az utóbbi. Legutóbb még akkor is úgy éreztem magam, mint aki kegyetlenül el van b*szva, és ez tényleg így van. Néha eszembe jut, hogy csak egy perc lenne, és akkor vége lenne mindennek. Mármint nem hiszek a következő életben, vagy a pokolban, szóval mitől félhetnék? Persze jobban belegondolva nem tenném. Nem magam miatt, mert önös dolog nincs ebbe a nyomorult életben, amit ne hagynék itt. Viszont vannak olyan emberek, akiket nem akarok itt hagyni. Ráadásul ezen túl egyszerűen ott van bennem az érzés, hogy talán lehetek majd olyan valaki, aki visszafizetheti ezt az egészet. Hogy lehetek még olyan, akivel szemben egyszer majd még megbánnak mindent. Hogy bosszút állhatok, még ha nem is szemtől szemben, Hogy lesz egyszer még esélyem. Mindenesetre az a legrosszabb, hogy itt vagyok, de elmenni nem tudok, eltűnni nem akarok néhány ember miatt, és mindez csak nekem fáj. Mert néha egy-egy dolog annyira kegyetlenül fáj, és szaggat itt belül és nem tudok vele mit tenni. Vannak dolgok, amiket még magamnak sem vallok be. Tudom, hogy szeretem, tudom, hogy mi volt azaz érzés múltkor, tudom, hogy miért fájnak bizonyos dolgok. De letagadtam. És persze mindezek mellett néha annyira hétköznapi dolgok is belém rúgnak, és akkor egyszerűen azt érzem, hogy itt a vége, hogy nincs tovább, hogy kegyetlenül ég odabenn, és hogy már nem bírom tovább. Túl sokat sírok mostanában. Van, hogy kiülök este a hintára, vagy a betonra, és egyszerűen nem tudom visszatartani. Előjönnek a könnyeim az elmulasztott alkalmak, a ki nem mondott szavak, a bántások, a rúgások, a mély fájdalom miatt. És néha nem tudom visszatartani. És sokszor a mindennapokban is ott vannak azok a könnyek mélyen elrejtve valahol, és túl sokszor próbálnak utat törni. De én nem akarok gyengének látszani! Én nem vagyok gyenge! Fáj, hasogat, lüktet, de nem adhatom fel! Tudom, hogy nem érnek annyit. Én csak félek. Félek, hogy annyi alkalmat mulasztok el, és nem leszek elég kitartó. És rendben, hogy eltökélt vagyok, de mi lesz, ha ez elmúlik? Ha egyszer erősebb lesz a fájdalom? Minden korombeli ennyire összezavarodott? Mert most egyszerűen annyira bonyolultnak, meg nem értettnek érzem magam, aki tele van fájdalommal, hogy arra szavak sincsenek. És néha már nem tudom elnyomni. Félek, hogy egyszer ez majd kitör belőlem és olyat teszek, vagy mondok amiből baj lehet. Nem akarom. Annyira nagy kérés lenne, hogy legyek normális?! Valaki odafent nagyon b*szakszik velem. Vagy csak én vagyok egy egyetemes f*sz.
