Akkora hatalmas üresség van bennem. Nem érzek már semmit. Nevettem bele a nagyvilágba már annyiszor, de számít ez még valamit? Nem. Nem volt őszinte. Tegnap is, itt voltam két baráttal, és azt vártam, hogy menjenek el, hogy le tudjak menni a magam 3x3 méterére és kisírjam a szemeimet a csillagos ég alatt. Üresség. Igen. Ez lettem én. Mosolygok, nevetek bele a nagyvilágba, mutatom, hogy minden rendben, közben belül már a fájdalom sem olyan mély, mint anno, mert már annyi mindent fel sem veszek magamra. Mert nem számít. Mert ez az egész velejéig rohadt dolog már nem számít. Mert egyszer meghalok. Mert vagy most, és akkor megváltás lesz, vagy egyszer majd, és ha addig valahogy sikerül kijutnom ebből a szarból, akkor többé nem nézek vissza, és nem fogok emlékezni erre. Már nem számít. Csak jön nap, nap után és próbálom legyőzni őket. Elveszett minden, ami számított. De nem, nem szabad a titkokat megosztani mással. Vagy elmondani, hogy miért fáj. Eldöntöttem. Senkinek semmi köze hozzá Senkinek. Majd én megoldom magamnak. Nem fog még a barát is akarattal vagy akaratlan belém rúgni. Ha erről van szó elküldöm. De még ha rá is bíznám a titkomat, akkor ki tudja, hogy elmondja-e valakinek? Nem. Senki nem láthat belém. Senkinek semmi köze ehhez az egészhez. Majd én felépítem az életem úgy ahogy akarom. Nem számít a család, a barátok. Ez az egész már nem lényeg. Csak jussak ezen túl. És ígérem, hogy nem nézek vissza. Soha többé.
