~Egy gyermek, apja törött hangszerével rég elfeledett dallamokat játszana. De néma marad a furulya, és a gyermek szíve nem szabadul. Fénylő forrás ered lelkéből, éteri dallam. (...) A víz elmossa a múltat, mossa, mossa, mossa... amíg újra tiszta lesz.~
Részemről talán az életem egyik legjobb része a gyermekkorom volt. Vagyis vannak szép emlékeim. Manapság persze vannak olyan információk, melyek beárnyékolhatják gyermeki ártatlanságommal anno felfogott dolgokat, de ezeket most megpróbálom kizárni. Emlékek. Annyira szomorú, hogy annyira sokan, és köztük én is ezekben élek. Mert olyan szépek, és az idő csak szebbé teszi őket. Az ember visszanéz, megérinti azt a törékeny képet, egy pillanatra újra átszalad a lelkén az a kellemes érzés, majd mint ezernyi homokszem a kép, a hang, az íz, az érzelem újra kiszalad a kezei közül, és csak egy tizedmásodperc erejéig lehettél újra boldog. Van egy emlékem. Mikor még kicsi voltam a Hófehérke és a hét törpe volt a kedvenc mesém. Mikor azt néztem mindig megijedtem, mikor a királynő átváltozott gonosz boszorkánnyá. Ilyenkor mindig megiramodtam a parkettán, átvágtattam a szobán, be a folyosóra, ott elsőnek balra, be az ebédlőbe, és anya lábának vágódtam. Vicces. Jó erre így visszagondolni. Gondolj bele! Egy tizedmásodpercnyi boldogság! Csak ennyi, ami az emlékezőnek marad. És az álmodozó mit kap? Az valahogy kevésbé tűnik fájdalmasnak, de még annyira sem reális. Felépíted a magad kártyavárát, és ott éldegélsz, ülsz, mint aki jól végezte dolgát, pedig semmit nem csináltál, és mégis mindent. Csak nem a valóságban. És akkor jön valaki, kirúgja az egyik alsó kártyát, és neked a fejedre zuhan az egész. És ezek után az álmodozó és az emlékező is ott áll egy zord valóságban. És, hogy stillszerűen fejezzük be a mesét, megfogják egymás kezét, és együtt néznek szembe megannyi gonoszsággal, fájdalommal, bántással, pofonnal, átélik együtt ennek a valóságosan nyomorult világnak minden szenvedését, és mikor megtanulják felfedezni a mindennap egyszerű csodáját, végre boldogok lesznek. Közben rádöbbennek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni és, hogy szükségük van a másikra, hogy az támaszt nyújtson, vigasztaljon, megfogja a kezed, átöleljen, ha fázol, ápoljon, ha beteg vagy, letörölje a könnyeid, hogy sírsz, veled nevessen, ha egyszerűen olyan a helyzet, vagy már annyira nyomorult minden, hogy csak nevetni tudsz. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Újra fel kell állni a csalódás után? Valahogy nem hiszek ebben. Abban, hogy meg kell találnunk a szívünk másik felét, mint a mesékben. Vártam én a szőke herceget, csak közben rájöttem, hogy a szőke férfiak nem is az eseteim, a fehér ló pedig nem is igazán fehér. A valóság nem olyan egyszerű, mint a mesék. A mesékről tudod, hogy a jó mindig győz, a gonosz bármilyen erős és kegyetlen is. Az álmokról tudod, hogy teljes mértékben te irányítod, és arra megy, amerre te szeretnéd. Az emlékekről tudod, hogy jól alakultak, hiszen egyszer már megélted, vagy egyszerűen csak az elméd egyfajta védekezésképp kicsit szebbé, és jobbá tette. De a valóság rejtély. A valóság fáj. A valóság bántani fog. Az emberek hazudnak, csalnak, bántanak, beléd rúgnak, kihasználnak, kinevetnek és végül eldobnak. Szeretnék egy lap lenni egy mesekönyvben, egy emlékkép valakinek a fejében, vagy álom valakinek a szemhéja alatt. Szeretnék én lenni egy tündér, egy jótevő, valakinek a legnagyobb álma. De ez nem ilyen egyszerű. A dolgok már el vannak döntve.
