Olyan szépet álmodtam. Végtelen hegyek-völgyek, fel-e, fel-le folyamatosan és aztán elértünk oda. Magasba nyúló fák, sötétzöld lombkoronával, mélyzöld fű, lassan folydogáló patak, s mindez a lemenő nap vörösen izzó fényében fürdött. Még most is annyira előttem van. Talán még sosem voltam olyan boldog és sosem láttam ilyen szépet. Pedig már régen nem találtam semmit szépnek, olyan igazán szépnek és mondhatjuk, hogy a boldogság is elég rég elkerül már. Persze vannak jobb pillanatok, azok mindig vannak, még akkor is, mikor éppen száguldasz lefelé a lejtőn. Néha azt érzem, hogy kellene valaki. Valaki, akit szerethetek úgy igazán és szeret úgy igazán. De nincs senki. Persze tudom, hogy ebben egyedül talán csak én vagyok hibás, mert képtelen vagyok a kötődésre, és teljesen megbízni az emberekben. Néha olyan rossz, hogy ezek a pici tüskék belülről tépnek szét. Nem tudom mi lesz, így de már érzem, hogy ettől megőrülök. Feszül tovább a képzeletbeli húz és talán nem most, de ha nem történik valami a közeljövőben el fog pattanni...
