Soha senkit nem érdekel. Soha senki nem néz a felszín alá. Soha senki nem látja mennyire fáj, hogy mennyire ég ez az egész. Hogy lassan széttép, és bele fogok őrülni, hogy szívem szerint felvágnám az ereimet és meghalnék a fenébe, csak ne kelljen több éjszakát a sötétben végigsírnom. Annyira kibaszottul nehéz, mikor mondják, és látom, hogy boldog én meg csak mosolygok, és érzés, hogy belül kibaszottul nincs semmi. Hogy üres vagyok. Hogy egy a sötétség lüktet belül és ahogy kiteljesedik csak egyre jobban fáj. Csak azért mert az Ő élete el van baszva miért kell belém rúgnia? Miért fáj az, ha nekem van egy jó délutánom. Nem a barátnős délutánról van szó. Nem arról a szónoklatról amit előad. Hanem arról, ahogy csinálja! Mintha ismerne. Mintha belém látna! Mintha tudná, hogy ki vagyok a felszín alatt. Pedig nagyon nem! És nem is akarta soha. El akarok menni innen. Meghalni, vagy elköltözni. Nem akarom őket többet látni, bár ne ismerném őket, bár meg se születtem volna. Bár látnám, hogy van még remény. De nincs! És ez annyira fáj. Csak sírni tudok. De elég már a kibaszott könnyekből és a nyomorult színjátékból. Másoknak mosolygok, hogy minden rendben, itthon meg, mikor magam vagyok, csak sírni tudok. Fájdalom. Ennyi maradt. Tényleg ennyire rossz ember lennék, hogy csak ezt érdemlem?
