~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Tudod néha én is azt érzem, hogy megőrülök. Hogy tenni kellene mindenre, és néha, de csak néha sikerül is elhitetnem másokkal, hogy nem érdekelnek. El tudok sétálni úgy egy dolog, vagy egy probléma mellett, hogy egyetlen pillantást nem vetek rá. Ezt csinálom hetek óta vele, vele, aki a barátom volt, de már túlon-túl bosszant minden egyes rezdülése, mozzanata. Nem tudja, hogy mit jelent ez nekem. Fáj, igen fáj. De mégis mi nekem a jó? Hogy nem fog fájni? Mert ha tartom a hátam, akkor az Ő gondja nyom, ha meg nem érdekel, akkor a bűntudat feszít szét. Ezért néha, sőt az utóbbi időben elég sokszor inkább csak elsétálok mellette. Nem vonom bele magam. A ködös reggelen, mikor fáradtan vonszolom magam meghallgatom a baját, miközben a járda jól ismert repedéseit nézem, és próbálom a hangját annyira kizárni, hogy ne merüljek el, de megértsem. Most akkor mondja valaki, hogy nem vagyok dilis...? A mindennapok jól megszokott rutinját csinálom napról-napra és próbálok nem tudomást venni arról, hogy kibe rúgok bele. Néha már annyira üresnek érzem magam. Vagyis nem. Inkább fájdalommal vagyok tele. És reflexből még azt a nyomorult hóember figurát is megvettem a 21 éve halott nagyapámnak, és persze csak utólag jöttem rá, hogy neki már nem igazán kellett volna ajándékot vennem. Majd kiviszem a temetőbe. Talán. Igen, talán holnap délután kiviszem. Nem mintha számítana. Nem mintha el tudnám még hinni a karácsonyi csoda meséjét, és nem mintha jelentene nekem valamit az, hogy ilyenkor mindenki boldogabb. Egy frászt! Ne értsen senki félre, nem vagyok egy Scrooge nőben, de attól még sok mindent nem értek a karácsonyban. Vagyis nem az, hogy nem értek, csak már nincs olyan hangulata. Anyagias, mi nem csinálunk semmit, a felnőttek politizálnak, aztán a mamáék hazamennek, mi meg TVt nézünk. Ebből áll egy normál nap is. Nem is számít már igazán a karácsony. Annyiszor reméltem már csodát, és estem le a fellegek közül, hogy most minek kérnék bármit is? Persze lenne mit... de úgysem válna be! És persze miközben ezeket a szavakat írom, a lelkem mélyén még akkor is reménykedem, pontosan tudom én. Csak néha a felszínről el kell távolítani a leülepedett mocskot, hogy utat törjön a remény. Hát nem szánalmas...?