~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Régóta nem sírtam. Mármint, hogy magamhoz képest rég. Nem gondoltam volna, hogy egy ennyire számomra nem túl nagy dolog ilyen érzelem-lavinát képes bennem elindítani. Nem gondoltam volna, hogy vele kapcsolatban meg képes leszek - még ha csak közvetve is - érzelmeket táplálni, de mégis. Azt sem hittem volna, hogy ennél még rosszabb véleménnyel lehetek róluk, vagy hogy a felismerés még ekkora sebet képes tépni a szívembe. Magamban elhittem, hogy képes vagyok elhatárolódni és, hogy képes leszek a bejegyzésem ezen részét konkrétan megírni. De nem. Nem akarom leírni konkrétan, de ki kell adnom magamból, mert néha, mikor újra meg újra kitör belőlem, akkor rám tör a felismerés, hogy nincsenek olyan mélyen ezek az érzések. Egyébként mindezek után, hogy az életkedvem lényegében kapott egy mínusz előjelet, és kiürítettem a könnycsatornáimat, vele álmodtam. Meglepően nyugtató hatással volt rám, valahogy szinte az utolsó pillanatban jött, mint mentőöv. Őszinte leszek, nem tudom, hogy mennyire higgyek még ebben. Mert szeretnék, de tényleg, de valahogy most ez egyre nehezebb, és pontosan tudom, hogy az álmodozással nem jutok előbbre, csak a szívemet fájdítom. Nem tudom még, hogy hogyan tovább, de próbálok visszatalálni a pozitív hozzáálláshoz, csak azt érzem, hogy lassan kezd elfogyni a lendület, és az optimista látásmódról lassan kezdek visszatérni a realistához. Múlthét közepén is, mikor sétáltam a városban - egyedül - és néztem, ahogy az emberek elrohannak mellettem, éreztem a metsző szelet, és az erőlködő napsugarakat, valahogy a fény ellenére annyira hűvös, és szürke, és élettelen, és érzelemmentes volt minden. Engem is beleértve. Csend volt, amit csak a léptek zaja és a szél süvítése tört meg. Mindenki rohant. Mindenki hallgatott. Nekem pedig kattogott az agyam, újra kezdtem elhatárolódni, és szemlélődni, pont úgy mint régen. Viszont van még valami, amiről úgy érzem, hogy be kell számolnom: másfél év után végre kezdem úgy érezni, hogy az osztályban nem csak egy csoport tagja vagyok, hanem az osztály tagja vagyok. És ez valahogy annyira nevetséges, hogy ennyi idő kellett hozzá. És tudom, hogy én rontottam el, mert most, hogy más csoportokhoz is akarok tartozni, lassan a régiből kinéznek, de egyszerűen azt érzem, hogy annyi embert még nem ismerek, ami azért másfél év után mondjuk ki szégyen, vagy inkább nevetséges. Talán eddig ez is zavart, és hiába békéltem meg mindennel, ez azért kellett. Persze még mindig túl sok dolog lóg a levegőben, és még mindig túl sok dolgot kellene elvégezni, és megváltoztatni, és én még mindig túl kicsinek érzem magam mindehhez. A héten valahogy még a blogoláshoz sem volt kedvem, bár lássuk be, talán jobb is, hogy vannak gondolatok - a héten elég sok -, amit megtartok magamnak. Csak egyszerűen nem értem, hogy miért működök ennyire fordítva! Annyira sok dolog felett képes vagyok elsiklani, amire talán egy kis figyelmet, és erőt kellene fordítani, de ami felett viszont be kéne csuknom a szemem, afelett egyszerűen nem vagyok képes szemet hunyni. Azt hiszem tény, hogy rosszul vagyok összerakva. Vagy tényleg csak a kamaszkor miatt érzem így? Tudja a fene. Az a baj, hogy talán lenne egy magyarázat a sötét kedvemre, de azt még magam sem akarom belátni. De nem is számít. Most inkább megyek. Mielőtt még több hülyeséget írok ide...