~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Még jó, hogy nem kellett megszólalnom. Nem volt több pár percnél, de egyszerűen a szívem majd' kiugrott a helyéről. Mikor rám néz valaki, és összenézünk, akkor általában mind a ketten elkapjuk a tekintetünk - én legalábbis -, de ez most más volt! Ahogy rám nézett, ahogy összekapcsolódott a tekintetünk. Tudom, hogy ez most úgy hangzik, mint valami csöpögős, romantikus regény, de nem tudom máshogy leírni. Valahogy olyan játékos volt - ne tessék félreérteni! -, nem komoly, de nem akartam máshová nézni. Ahogy összenéztünk féltem, hogy elpirulok, de nem akartam megtörni sem a szemkontaktust. Mosolygott, és én is mosolyogtam - nem tudom, hogy mennyire tűnhetett izgatottnak, vagy bárgyúnak -, és valahogy nem tudom...! Egyszerűen jó volt. Annyira vert a szívem, és azon voltam, hogy ne piruljak el és a szemébe tudjak nézni. Nem lehetett több pár percnél, és végül én néztem félre. Egyszerűen annyira hihetetlen volt, de tudtam, hogy bárgyún mosolygok, lehet, hogy el is pirultam, és látható volt, hogy kire nézek. Nem akartam, hogy bárkinek feltűnjön. Ő már így is hátrafelé nézett. Utána meg mosolyogtam, mint a vadalma. Remélem azért azt is látta. Most meg arra az elhatározásra jutottam, hogy tőle fogom elkérni a németet - ami nem mellesleg megvan, mert jó kislány vagyok, de ez nem lényeg. Beszélni akarok vele, még ha teljesen hétköznapi dolgokról is. De nem akarok itt tovább áradozni. Elolvadt felénk a hó, és visszatért a váltakozó hangulatom. Tegnap az utcán sétálva megint magvas gondolatok lopták be magukat az elmémbe. Vagyis inkább filozofikusak voltak azok a gondolatok. Miközben a szürke utcán sétáltam a szemerkélő esőben csak néztem magam körül az embereket, úgy, mint aki most először csodálkozik a világra. Láttam cigarettázó fiatalokat, szatyorban lakó hajléktalanokat, az utcából egyedül hazasiető pici lányt, néniket, akik suttogva adták tovább a pletykát. Nem, határozottan nem jó hely ez a világ, amiben élünk. Miközben éreztem, ahogy az eső apró cseppjei az ajkamra, és az arcomra csöppennek, annyira hihetetlenül szürkének és mocskosnak láttam a világot, amibe mostanság bele sem gondoltam. Viszont mindezt valahogy elvonatkoztatva tettem. Nem akartam megváltani a világot, a hátamra venni mindent. Tudom, hogy vannak olyan területek, amiken talán tudnék segíteni, ha olyasmit tanulnék, de ez most nem fontos. Valahogy olyan reális képet alkottam mindenről, ami nem nyomta a szívemet. Úgy láttam az árnyékos oldalát mindennek, hogy az a feketeség nem lepte el a lelkem. Egyszerűen csak néztem az embereket, ahogy elmennek mellettem az utcán, ahogy néha-néha egymásra nézünk, de mind én, mind a másik ember is gyorsan tovasiklik. Utána ezen töprengve sétáltam ki a megállóba, és szinte végig a gondolataimmal voltam elfoglalva. Aztán felszállt egy férfi a buszra és, ahogy végighaladt a folyosón egy pillanatra vele is összenéztünk, de tovább ment. Aztán már éppen vissza akartam térni a filozofáláshoz, mikor a férfi visszajött, és feltette a kérdést, hogy "szabad?". Válaszoltam, hogy persze, és a férfi olyan könnyedséggel huppant le mellém, hogy az hihetetlen. Mert azért valljuk be, hogy mikor az ember leül egy vadidegen mellett azért valamennyire feszélyezett, de a pasi valahogy olyan könnyed volt. Nem tudom miért, de valahogy megmosolyogtatott. Utána, mikor kiszálltam teljesen rendesen kiengedett és szép napot kívánt. Ami megint csak meglepő, mert a legtöbb ember ilyenkor csak annyit mond, hogy "persze", és megy tovább, de a srác utánam szólt, hogy "szép napot". Valahogy jólesett, vagy nem is, inkább megragadt bennem. Egyébként a csávó nagyon emlékeztetett az egyik osztálytársamra, mármint inkább úgy viselkedésre. Érdekes volt, az biztos. Amúgy ezen túl nem igen van más. Igazából a nevetős hangulatom az megmaradt, és nagyjából a dolgok is rendben vannak - bár R-el azt az igazán aprócska problémát még mindig nem rendeztem el, és nem is fogom egy hamar, de hát ez most lényegtelen -, jól elvagyunk a többiekkel általában. Megkaptuk a félévit, nem lett rossz, 4-es körül van az átlagom, ami nem rossz, de van még hová javítani, és szeretném is, de hát majd meglátjuk. Azt hiszem ennyit lettem volna, majd maximum ha beszélünk majd még jövök sírni vagy nevetni. Ki tudja?!