 |
| from weheartit.com |
... egy olyan pillanat, mikor önfeledten kacagsz, vagy rád néz, és egyszerűen boldog vagy, mikor becéz, bár nem is tudja, hogy ez mennyit jelent neked. Igen, ennyit ad a pozitív hozzáállás. Nem régiben azt mondtam, hogy most nem vagyok boldog, csak azt hiszem, hogy még az lehetek. De most, kicsit derűsebben, kicsit pozitívabban azt vallom, hogy ez nem igaz. Lehet, hogy nem azt a maradandó boldogságot kell keresni, meg a tökéletességet, hanem a pillanatot. A pillanatot, mikor az a maga tökéletlenségével, és emberi voltával is olyan érzést kelt a szívedben, amire visszaemlékezve azt tudod mondani, hogy igen, akkor boldog voltam, és így visszatekintve picit még mindig érzed a melegséget a szívedben, és a szád széle legalább egy picit is kunkorra húzódik. Egyszerűen most ezt érzem. Azt hiszem még sose vert ennyire hevesen a szívem, mint ma, mikor kimondta azt az egyszerű becenevet, ami illik rám, és beszélgettünk, nevettünk, és végül a becenév is átformálódott, valami kedvesebb lett, ami már az eredetihez közel sem volt, sokkal több lett annál, sokkal finomabb, sokkal aranyosabb. De nem akarok erről áradozni. Ilyenkor annyira jó, máskor meg nem hiszem el, hogy én még mindig hiszek ebben. Racionális szemmel nézve, talán nem is úgy néz rám, talán csak beleképzeltem. De nem akarok ezen agyalni. Végre egyszer én - aki racionális, megtervezett, töprengő - élvezni akarom a pillanatot, az emléket. Néha már annyi spontán érzelem van bennem, hogy már hihetetlen, hogy ez én vagyok. A boldogság, a visítva szökdelés, a félelem. Apropó félelem! Ma jöttem haza L-től és elhiszem, hogy paranoiás, és ijedős vagyok, de van egy rész, ahol így az egész be van nőve tujákkal, és az úttest másik oldalán valami zörgött a fák között, és nekem meg csak a fél fülem volt bedugva, és annyira hevesen vert a szívem. És ilyenkor mindig annyira haragszom magamra, mert mégis mi történhetne? Szóval próbáltam bedugni a fülem, és kényszeríteni, hogy ne menjek ki az útra - végül is, az csak fényesebb, jól láthatóbb, és biztonságosabb, én viszont a sötét, szűk tujás járdát választottam - és azon menjek tovább, és igen, végigjöttem, de szerintem rég nem ijedtem meg ennyire. Nem olyan sikítósan, csak annyira vert a szívem, és az árnyak, meg a kopogós hang a másik oldalról...brr... Szóval kicsit beparáztam, de istenem lány vagyok, nekem szabad! Amúgy suliban nem volt semmi - mármint a beceneves afféron kívül.. pff affér, bár másféle affér lenne! -, de ma siettem haza - el is maradt egy órám -, mert találkoztunk L-el, és jujj annyira hiányoznak az ilyen lelkizések, és agymenések, és nevetések, és sírások, és sopánkodások, és seggberúgások, és, és, és... egyszerűen van egy dolog amihez nem tudok hozzászokni! Ahhoz, hogy L nincs ott mindig velem a hétköznapokba, és szerintem ezért lettem olyan, amilyen, mert amíg ott volt sokkal jobban viseltem a dolgokat, és most oké, hogy erősebb a barátságunk, de rettentően hiányzik, hogy hazasétáltunk, és elkísértem, vagy kimentünk a parkba, vagy csak gyakrabban jött át. Ez nem szemrehányás, mert annyira jó, hogy rendszeresen találkozunk, és egyikünk se hibás, csak az élet, meg az idő, hogy elmúlt, hogy nap, mint nap boldogítottuk egymást. Ha ezt esetlen olvasod, akkor remélem, hogy Te is így gondolod! Szóval, hogy ez így egy olyan dolog, hogy nem tudok hozzászokni. Na, azt hiszem mára ennyi. Megint röpködök, és jó a kedvem. Remélem most nem megint egy hullámvölgy jön. Egyébként még fáj a hátam, de az éjszakám egész kellemes volt. Mondjuk a holnapi tesit már alig várom...
