~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Ma volt egy momentuma a napnak, amikor azt éreztem, hogy ennél nem kell több. Mármint jó, az embernek mindig kell valami több, valami jobb, de ott és akkor valahogy szép volt és jó, és nem is az, hogy nem kell több, csak egyszerűen annyira szépnek és tökéletesnek hatot, a maga tökéletlenségében, hogy az valami hihetetlen. Egyébként akkor történt, mikor jöttem vissza a boltból. Már sötétedett, fújt a hideg szél. Éreztem a levegő friss illatát, fújta hajam, csípte az arcom. Az összeütődő faágak neszét, és a szél süvítését lehetett hallani. A sötétkék égbolton felettem már ragyogott elvétve egy-egy csillag, d eközben a kert hátsó része felé az égalja a még világoskék, és kékes-zöld színekben játszott. Közben előtte élesen kirajzolódott a fák sziluettje. Egyszerűen annyira szép és mesébe illő volt, hogy az hihetetlen. Ismerős lehet az az érzés, mikor az ember meglát valami természetesen szépet, és váratlan dolgot, ami rettenetesen lenyűgözi, és örökre beivódik az agyába az a kép, az az érzés, amit akkor érzett. Hogy az agyad egy pici részébe ez a kép elraktározódik, és mikor jólesik előveheted, és újra és újra átélheted. Sajnos ez nem csak a jó érzésekkel, képekkel van így, hanem a rosszakkal is. Néha egy-egy horrorisztikus, vagy fájdalmas kép beleég a tudatodba, és soha, de soha nem fogod tudni azt kimosni onnan. Ezek egy életre szólnak. Ennél már csak az utálatosabb, mikor a kis manó veszi be magát az agyad zugába és azt súgja, hogy hibázol, vagyis mit súgja, szinte üvölti, hogy "hibázol!", de nem tudsz ellene mit tenni. Hogy hibának érzem-e, amit most R-el teszek? Igen, azt hiszem ez hiba. De valahogy azt is tudom, hogy ez a helyzet nem megoldható hiba nélkül, csak ki lehet választani, hogy kinek a szempontjából hibázol. Az első szempont, hogy nyelek, és bólogatok, ami magam szempontjából, mert nem vagyok én bólogatós kutya, a másik meg, amit most művelek éppen, ami aláírom, hogy neki most nem jó - és lehet, hogy egy hamar nem is lesz -, de legalább én tartok valamerre. Na jó, ez most önző volt. De őszinte. Határozottan őszinte. Mellesleg ma is érdekes nap volt. Nap végére már egyszerűen nem tudtam mit csinálni. Mikor megkérdezte, hogy "mi a baj? olyan szomorúnak tűnsz!", akkor szívem szerint üvöltöttem volna. Nem vagyok szomorú. Reggel körbe tudtam volna repülni a fél várost, csak az frusztrál, hogy már nem tudok hogyan álljak hozzá, hogy mit csináljak ezzel az egésszel. És ha már eddig ilyen módon őszinte voltam, akkor Ő maga is frusztrál. Annyira rohadtnak tűnik az egész, hogy az hihetetlen. Az egész ember, olyan szinten cuki-muki, megcsinált, és megjátszottnak hat már lassan nekem, hogy az hihetetlen. Vagy hisztizik, vagy mosolyog, de egyiket sem látom már őszintének. Nem tudom miért. Egyszerűen nem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szintű véleményem lesz valakiről, akit előtte a barátomnak tartottam, de most van. És ez magamnak is ijesztő. Nem tudom mi lesz ezután. Nem tudom hogyan tovább. Az elhatározottakat próbálom megvalósítani, és néha azt érzem, hogy változtatni kellene a sorrenden. Meg kell változnom, utána jöhet a szerelmi életem - már ha lesz ilyen -, és ha az képes lenne biztonságot, és bizonyosságot adni, akkor letisztáznám ezt az egész helyzetet. Nem tudom még, hogyan tovább, őszintén nem tudom. Meg kellene próbálnom nem napról-napra élnem, de most legalább a jelenben találok némi boldogságot, ami azért nyugalommal tölt el.