 |
| Ezt a filmet is szeretem |
Én szeretnék boldog maradni. Tényleg szeretnék. De van, hogy azt látod magad körül, hogy kiabálnak, sírnak, belekötnek egymásba, akkor valahogy akaratlanul is elnyomja a szemét a boldogság sugarait. Öcsém azt mondja rosszul van, fáj a hasa. Nem egyszer volt már, hogy szimulált ezen, de ki tudja? Apa itthon lesz a jövőhéten, és ha öcsém is, akkor abból fantasztikus veszekedés-és-egymás-idegesítése-kavalkád lesz. Ilyenkor néha áldás négyre hazaérni, és leszarva mindenkit elvonulni a szobádba, mondván "tanulnom kell", és nem csinálni semmit. Most is rám szól, hogy "fejezzem be a chatelést", de mégis mit ért Ő hozzá, mikor számított valamit a véleményem, az érzéseim? Semmikor nem számított. De már nem is vágyom, hogy számítson, hogy belém lássanak, hogy lássák, hogy fáj, vagy, hogy mennyire boldog vagyok. Nem akarom, hogy a maszkon túlra lássanak. Így könnyebb megőrizni azt a boldogságot is, ami nem belőlük fakad. Anyumra valamilyen szinten feltekintek, Ő mondhatni az én bukott hősöm, akinek nem jött össze úgy, ahogy szeretné, de mégis még ebben a végtelen szar életben is a legjobbat adja nekünk. Vagy próbálja. Én tényleg nem ítélem el őket, csak egyszerűen azt érzem, hogy én nem vagyok ide való, csak mint valami idegen mászkálok köztük, és néha próbálom kifejezni mélyebb érzelmeim, de sokszor azok annyira nem szívből jönnek, hazudni pedig nem akarok. Pedig azt teszem. Hazudok nekik, hazudok másoknak, és már igazán nem számít, csak magamnak nem akarok. Tényleg azt éreztem, hogy boldog vagyok, és nem akarok letörni, de mikor ez vesz körül nem olyan egyszerű. Suliban meg ott van Ő, aki barátból, ellenség lett, aki ellen életem legnagyobb szélmalom-harcát vívom, és vesztésre állok, mert az okokat néha még én sem hiszem el. Nem az a baj, hogy nem vagyok jó ember, hanem az, hogy kicsi vagyok én mindehhez. És vannak nálam nagyobbak, és okosabbak, akik a hozzám hasonló kicsiket kihasználják. De akit kihasználnak az nem lehet boldog. Pedig az kell, hogy az ember boldog legyen. És a boldogság nem abból áll, hogy minden klappol, hanem abból, hogy van valami, ami olyan érzéssel tölti meg a szíved, hogy nem számít, hogy mi az, ami nem jó, és mi az, ami nem tökéletes, csak az számít, hogy az a valami van neked, az a tied, és boldog vagy tőle. De mikor az ember elmerül szürke a hétköznapokban, akkor ott nem lehet boldog. A hétköznapi dolgok és boldoggá tehetnek, de nem a szürke monotonitás, és megszokott rendszer, a hisztik, a fejfájás, a hazugságok, a megjátszás, az áll mosolyok. Ezek nem. De lehet valami hétköznapian tökéletes. De ez most mindegy. A lényeg annyi, hogy holnap megint nekivágunk egy újabb hétnek. Nem lesz egyszerűbb, mint az előző, de talán szellősebb lesz. Csak remélni tudom, hogy legalább R békén hagy, de erre vajmi kevés az esélyem. Mindegy, nem is érdekel. Ezen is túl leszek valahogy. Csak nem szabad elveszítenem a pici reményteli boldogságsugarat innen a szívem mélyéről.
