~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Nem tudom mi ez. Fogalmam sincs, de ma hajnalban, vagy még éjszaka - vagyis négy óra körül - arra ébredtem álmomból - fogalmam sincs, hogy mit álmodtam -, hogy fáj. Fájt a hátam felső része, a lapockám, és elől a mellem alatt. Olyan volt, mintha belülről szorították volna. Sosem éreztem még ilyet. Vagy egy órán át keresztül szenvedtem, hogy visszaaludjak, utána szóltam a szüleimnek. Azt mondták biztos beszorult a levegő, vagy elfeküdtem, vagy becsípődött egy ideg, vagy valami ilyesmi. De ilyen már volt. Ilyet pedig még nem éreztem eddig. De nem feszegettem, inkább visszafeküdtem aludni, hátha jobb lesz. Vettem be előtte egy fájdalomcsillapítót. Fél órán belül sikerült elaludnom, a telefonomat szorítva. Reggel nem fájt. Most érzem a lapockáimban a görcsöt, mintha az izmok görcsbe rándulnának, de nem olyan vészes. Már jobb. De ez megijesztett. És nem tudom mi ez. Lehet, hogy talán a náthának valami utóhatása, mert még mindig nem kapok rendesen levegőt. Mondjuk már olyannyira egészségesnek éreztem magam, hogy suliba elmentem pénteken. Nem volt semmi. R elült mellőlem, és úgy döntöttem, hogy akkor beülök SD mellé, szóval ez van. Mögöttünk is fiúk ülnek, szóval körbe vagyok véve, de nem zavar különösebben. A pénteken végignevettük, régen nem nevettem ennyire sokat, és kellemeset, jó volt. Jól éreztem magam. Néha, ahogy ránéztem B-re azt éreztem, hogy úristen, annyira kislány vagyok még, és ezt mutatják az érzelmeim is. Most nem tudom elhinni, hogy bármi lehetne. Talán nem is lesz. De megnevettetett, jó nem csak engem, de végre szívből nevettem - jó ez így nem helyes, mert szoktam én szívből nevetni, de ez akkor is más volt, és nem tudom kifejezni - úgy igazán nevettem és ez jó volt. Még ha nem is úgy konkrétan nekem szólt, de mégis sokat jelentett. Néha ezt annyira szánalmasnak tartom, máskor meg egészen emberinek, mert egy boldogtalan ember mibe kapaszkodhatna? Abba, hogy egyszer majd boldog lehet. Tudom, hogy pozitív voltam mostanság, de az, hogy boldog vagyok így nem igaz. Sokkal inkább az igaz, hogy elhiszem, hogy még az lehetek. És lehet, hogy ez a lényeg. Hogy elhiggyük, hogy boldogok lehetünk még, hogy fog még úgy sütni a Nap, hogy végre nem takarják el a felhők. Hinni és remélni egy életen át. Mert ha a remények meg is csalnak, kell valaki, akibe kapaszkodva fel kell tudni állni. És én most megtaláltam, még ha ő nem is tud róla. Gyerekes nem? És félős, és kislányos, és annyira álomszerűen tökéletlen, hogy az hihetetlen. De ez van. Csütörtökön még itthon voltam, és este apa szó szerint a vérét adta a gyógyulásomért: elvágta az ujját, mikor kinyitotta a kalcium ampullát. Akkor is nevettem. Szombatig egészen jó hét volt. Aztán tegnap. Annyira elegem lett megint. Egyszerűen zavar, mikor szeretnék valamit, ami nem drága, és teljesen alap dolog, amire szükségem lenne, de azt mondják, hogy azt nem. Utálom ezt a spórolást. Utálom. És talán azért utálom ezt ennyire, mert látom, hogy másoknak mindenük megvan, mi meg olyan dolgokon is meghúzzuk a költségvetést, ami simán beleférne. És az a legdühítőbb, hogy ami nekem kellene, mert teljesen hétköznapi dolog, annak az ára végül olyasmire megy el, ami nem fontos. Ki nem állhatom ezt. Sose zavart, hogy nem vagyunk gazdagok - és most lehet, hogy ez sznob módon hangzik, és hisztisen -, de mikor ilyesmin megy a veszekedés, akkor ez annyira idegesít. Na jó, ez még nekem is elkényeztetett sznob apuci kislánya feeling így visszaolvasva. De így van. Ez dühít. Mert tényleg egy hétköznapi cikkről van szó. Semmi luxus. De nekem kellene. Viszont közöltem apával, hogy jó, akkor akadjunk le a témáról, van pénzem, megveszem majd magamnak. És pont. Ennyi. Megoldom magamnak. Néha azt érzem, hogy sznob, pénzben úszó elkényeztetett csitri akarok lenni, akinek megvan mindene, és át akarok lépni másokon, belerúgni a földön fekvőkbe, és boldogságot vásárolni pénzért. Azt rájövök, hogy az úgysem én lennék. És soha nem is leszek ilyen. Nem az a lényeg, hogy gazdag legyek. Csak azt akarom, hogy amikor majd nekem lesz családom, akkor ne kelljen azt mondanom a gyermekemnek, hogy ezt most nem, és nem akarok kiszámolni mindent pontosan, hogy teljesen lenullázódjon a kassza hó végére. Ha lesz egyszer gyerekem akkor azt nem elkényeztetni, hanem azt akarom, hogy ne kelljen neki majd ezt éreznie. Persze lehet, hogy ezek csak egy bukott ember álmai. De hát ez van. És akkor este jött még ez az egész éjszakai dolog. Most úgy vagyok vele, hogy csak legyen vége ennek a hétnek. Na jó, kihisztiztem magamat, és ezek után elhiszem, hogy van aki elítél - már a vásárlós dolog miatt -, de én ilyen vagyok. Vannak dolgok, amikre igényes vagyok. És például a sminkszereket megveszem magamnak, de amit anyának megvesz apa, meg maguknak, azt nekem is jogom lenne kérni, és most vehetem meg magamnak, és ezt nem tartom teljesen igazságosnak. Na, de ennyi volt, szóval csak legyen vége ennek a hétnek. Megyek és belevetem magam a családi életbe - éppen ordítoznak odakinn valamin. Valami politikai dologról. utálom a politikát. Egyszerűen a szőr feláll tőle a hátamon. Persze mindig meg vagyok szidva, hogy már 17 leszek, és majdnem felnőtt - heh, ilyenkor majdnem felnőtt, egyébként meg gyerek -, szóval kicsit odafigyelhetnék a hírekre, politikára, nagyvilágra, de a politika nem érdekel. Jó, lehet, hogy inkább benn maradok. Már semmi kedvem veszekedni. Remélem a következő hét majd szebb lesz. Ilyenkor kicsit nehéz pozitívnak lenni. Kicsit...ehh...