 |
| fotó from weheartit.com |
Érezni, hogy a kerekek suhannak az aszfalton, hogy a város zsizseg, pezseg, él, hogy az emberek egymást érik az utcán, hogy az autók dudája megszakítja a lágyan áramló morajt, és hullámként tör elő. Érezni a napfényt a bőrömön, a szelet az arcomon, hallgatni a mindennapi zajokat. Nem tartozni semmihez és senkihez, és mégis mindennek a részének lenni. Belélegezni az illatkavalkádot, elveszíteni a saját gondolataidat, és teljes lényedet a pillanat adni. Nekem ez jelenti a szabadságot.
Nem vagyok rab, nem vagyok láncra verve, tömlöcbe vetve. Saját gondolataim, érzéseim, problémáim rabja vagyok, és a képzelet rácsain túl, mikor betör hozzám a pillanat, akkor vagyok igazán szabad. Visszatérve a valóságba, a lakás melegebb, zártabb, kényelmesebb, de csendesebb világába, a rostos gyümölcsjoghurt mellé, már akaratlanul is előtörnek a gondolatok, amit elmém leghátsó zugába száműznék, de itt mégsem sikerül. Rá gondolok, arra amit most nem kaphatok meg. És másra, aki a viselkedésével annyira el tudja rontani a napom, akinek a személyisége néha annyira sok, és csak halkan elkerülném, de mégsem teszem. És ilyenkor verem saját magamat láncra, mikor mosolygok, mikor nem szólok semmit, csak generálom magamnak azokat a dolgokat, amik belülről szépen lassan rágják az elmémet. És egyszer majd elpattan az a húr, és akkor majd nem számít, hogy illedelmes, vagy toleráns-e, amit teszek vagy mondok. Akkor csak az fog számítani, hogy igaz. Már ha eljön ez a pillanat. Mert az igazság elől legutóbb is csak szépen csendesen megszöktem. És előtte is ezt tettem. Most meg a dolgok, amik végére nem került pont csak elsikkadtak, most újra előtörnek a régmúlt idők kísérteties homályából. De én már nem akarom, annak az időnek már vége. Miért ragasszunk, és tákoljunk össze valamit, ami már úgysem lehet ugyanolyan. Olyan, mintha egy embernek kitépnénk a szívét, aki nyomban porcelánbabává változna és összetörne. Utána már hiába ragasztanánk össze, ha nem tudnánk neki szívet adni, ami dobogjon benne, amitől lüktessen a vér az ereiben, amivel szeressen, ami darabokra törjön, ha csalódik, ami újra eggyé váljon, ha szeret. Ha nincs szíve, akkor nem több, csak egy keret, amiből hiányzik a lényeg. És ugyanez van egy kihűlt, és porrá zúzott barátsággal is. Megaláztak, összetörtek, sírtam, megutáltam, minden egyes porcikámmal, a csontom mélyéig gyűlöltem, de persze ez sem tart örökké. De csak azért, mert az első láng lelankadt, és nem ég már olyan erősen, az még nem azt jelenti, hogy a leégetett területen még megteremne bármi. Talán nem számít már ez az egész. Túl sok emberben csalódtam már, hogy csak úgy megbízzak másokban. Vannak, akikről tudom, hogy nem fognak elárulni, vagy összetörni. Viszont most nem akarok ezen töprengeni. Ezért volt olyan jó odakint, odakint egy kicsit szabadnak érezni magamat és szárnyalni, nem törődni mindazzal amit itt van, itt bent.
Nem vagyok rab, nem vagyok láncra verve, tömlöcbe vetve. Saját gondolataim, érzéseim, problémáim rabja vagyok, és a képzelet rácsain túl, mikor betör hozzám a pillanat, akkor vagyok igazán szabad. Visszatérve a valóságba, a lakás melegebb, zártabb, kényelmesebb, de csendesebb világába, a rostos gyümölcsjoghurt mellé, már akaratlanul is előtörnek a gondolatok, amit elmém leghátsó zugába száműznék, de itt mégsem sikerül. Rá gondolok, arra amit most nem kaphatok meg. És másra, aki a viselkedésével annyira el tudja rontani a napom, akinek a személyisége néha annyira sok, és csak halkan elkerülném, de mégsem teszem. És ilyenkor verem saját magamat láncra, mikor mosolygok, mikor nem szólok semmit, csak generálom magamnak azokat a dolgokat, amik belülről szépen lassan rágják az elmémet. És egyszer majd elpattan az a húr, és akkor majd nem számít, hogy illedelmes, vagy toleráns-e, amit teszek vagy mondok. Akkor csak az fog számítani, hogy igaz. Már ha eljön ez a pillanat. Mert az igazság elől legutóbb is csak szépen csendesen megszöktem. És előtte is ezt tettem. Most meg a dolgok, amik végére nem került pont csak elsikkadtak, most újra előtörnek a régmúlt idők kísérteties homályából. De én már nem akarom, annak az időnek már vége. Miért ragasszunk, és tákoljunk össze valamit, ami már úgysem lehet ugyanolyan. Olyan, mintha egy embernek kitépnénk a szívét, aki nyomban porcelánbabává változna és összetörne. Utána már hiába ragasztanánk össze, ha nem tudnánk neki szívet adni, ami dobogjon benne, amitől lüktessen a vér az ereiben, amivel szeressen, ami darabokra törjön, ha csalódik, ami újra eggyé váljon, ha szeret. Ha nincs szíve, akkor nem több, csak egy keret, amiből hiányzik a lényeg. És ugyanez van egy kihűlt, és porrá zúzott barátsággal is. Megaláztak, összetörtek, sírtam, megutáltam, minden egyes porcikámmal, a csontom mélyéig gyűlöltem, de persze ez sem tart örökké. De csak azért, mert az első láng lelankadt, és nem ég már olyan erősen, az még nem azt jelenti, hogy a leégetett területen még megteremne bármi. Talán nem számít már ez az egész. Túl sok emberben csalódtam már, hogy csak úgy megbízzak másokban. Vannak, akikről tudom, hogy nem fognak elárulni, vagy összetörni. Viszont most nem akarok ezen töprengeni. Ezért volt olyan jó odakint, odakint egy kicsit szabadnak érezni magamat és szárnyalni, nem törődni mindazzal amit itt van, itt bent.
