Anya azt mondta, hogy ne aludjak a kocsiban. Ahogy mentünk az jutott eszembe, hogy én, aki ennyire kíváncsi tud lenni, hogy tudna aludni? Hiszen az ember láthatja a várost felébredni, vagy érzékelheti a napközbeni zsongását, a rohanást, a hétköznapi szépséget, vagy megcsodálhatja, ahogy szépen lassan minden lecsendesül, elalszik. Nem tudom, hogy miért, de valahogy még a monumentális, ablakos tömbökben is meg lehet látni a szépséget, ahogy megtörnek az üvegen a nap első sugarai, ahogy a közlekedési lámpák színei, mint ékkövek ragyognak fel, ahogy a macskakövek vizes felszíne felragyog, vagy narancsszínűvé válik. Tényleg mindenben van valami szép. Lehet, hogy hosszú távon megfojtana a város, vagy a rohanás, de ettől függetlenül még ott van benne a szépség és ez tagadhatatlan. Egyébként a dolgok a szokásos mederben csordogálnak. Nem mondom, hogy nem őrülök meg néhány dologtól, de azért minden rendben. Elkezdtem edzeni is, meg diétázni és ilyen roppant kellemes dolgok.
Egyre többet próbálok tanulni is, tételezgetek és hasonlók. Nem mondanám, hogy nem félek a következő néhány hónaptól, mert hát azért, ha jobban belemerülök a gondolataimba, akkor azért kicsit félek, de van néhány dolog, amit nagyon várok. Persze ezen túl a mindennapjaimat még színesíti a nemrég leírt 'cérnás-érzés' és a reménykedés, vagy a reménytelenség. Néha nem tudom eldönteni, hogy ez az egész csak a fejemben létezik, vagy a valóságban is ott van és hús-vér dolog. Nem tudom. Nem is tudom, hogy akarom-e tudni. Ha elmerengek rajta, ha beletemetkezem, akkor annak csak az a vége, hogy belezavarodom, vagy a szívem is belesajdul ebbe az egészbe. Néha annyira nem akarok gondolkodni, érezni, mikor ott van mellettem. Szerdán és csütörtökön is egész nap gyötört az a furcsa szabadságvágy, és bizsergés, az a furcsa undor a hazugságtól. Az a különleges igazságérzet, ami miatt lakatot kellett tennem a számra, nehogy adj' Isten nagyobb bajba kerüljek a kelletétnél. És itt most nem a szívemet gyötrő érzésekről van szó, hanem a mindennapi képmutatásról, és arról, hogy az ember sokszor mennyire megmondaná a magáét, de azzal csak kivívná az első számú közellenség címét.
Talán ilyen a világ manapság. Ilyen, hogy őszintének lenni már nem kifizetődő, csak az ember életének egy nagyon kis részén.Azon a részén, ami igazi és nem hazugság, nem egy színdarab, nem egy megrendezett film, teljesen reális, és éppen pontosan odaillő reakciókkal. Jó, persze elismerem, hogy ez így most nagyon pesszimistán - vagy pesszimistául? sehogy sem magyaros, és nem érzem helyesnek, de hát ez van, szóval inkább pesszimistán - hangozhat, pedig ha jobban belegondolsz tényleg így van. Hiszen vannak helyzetek, ahol nem lehetsz őszinte, ahogy nem lehetsz önmagad, mert szerintem nem csak én, de sokan mások is voltak már úgy eddigi életük során, hogy lehettek volna önmaguk, de az valahogy túl kevésnek tűnt, és sok helyzetben az igazság is túl kegyetlennek tűnik. Persze lehet, hogy mindezt velem csak a nem túl magas szinten lévő önbecsülésem mondatja.
Mindenesetre minden pesszimizmus, és a rosszkedv nélkül, nekem az a véleményem, hogy mindegy, hogy mit teszel, kerülsz majd olyan helyzetbe, mikor önmagadtól, reflex szerűen fogsz hazudni, mert egyszerűen az tűnik jobbnak, vagy titkolóznod kell, esetleg másnak lenni, mint aki vagy. Előfordul. Ettől még senki nem lesz rossz ember, kevesebb vagy több. Talán csak talpraesettebb. Vannak pofonok az életben, amit senki nem tud elkerülni, mert ezek a pofonok tanítanak meg embernek lenni. Jó embernek lenni. Mert csak az tudja értékelni az életet felhők között, aki már megjárta a poklot is.
fotók from weheartit.com
