Ébredj fel királylány, nyisd ki végre a szemedet, lásd meg, hogy ami volt, csak egy álom marad neked...
Miért van mindig az a filmekben, hogy akárhányszor valaki bánatos, fáj neki valami, vagy valami nagyon rossz és durva dolgon megy át, mindig van ott valaki, az életben viszont az ember ilyenkor van a leginkább egyedül? Néha eszembe jut, hogy mennyi tündérmesét álmodtunk anno, és ahogy felnőttünk, a mesék ugyan reálisabbak lettek, de az élet akkor is porrá zúzta őket. Mert az élet, a realizmus ezt teszi: porrá zúzza a tündérmeséket, és lassan megöli az álmaidat.
Gyermekként álmodsz királyfit, koronát, meg kastélyt, ahogy kezdesz felnőni igaz szerelem, tökéletes család, egy szőke kislány, meg igazi örökre szóló barátságok lesznek az álmaid, de egyik sem válik valóra. És ahogy újabb és újabb közegbe kerülsz, és rájössz, hogy mik a határaid, az álmok egyre szürkülnek, meg tompulnak, és repedezettek lesznek, kopottak, és a végén teljesen elhalványulnak. Mi marad nekünk a végén? Kisszerű álmok, hogy ne csalódjunk, és a lelkünk mélyén dédelgetett nagy, világot megváltó gondolatok, amiket még magunk előtt is letagadunk. Nem tudom, hogy ki vagyok. Nem tudom, hogy mit akarok. Nem tudom, hogy ki leszek. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Nem tudom, hogy mit érzek. Belül minden egy hatalmas, izzó, érzelem-gombolyag. A gyomrom akkora, mint egy borsó, és ki akarja dobni magából a fél süteményt, amit boldogság hormon reményében nyomtam le a torkomon, meg azt a kis kávét, amihez szükségem van az agyam beindításához. De nem indult be. Az agyam is ég, lüktet, és már nem tudom, hogy mi tudok. És azaz ijesztő gondolat ott van az elmém sarkába, és bököd folyamatosan. De most is azt hazudtam, hogy nem félek. De, hogy ne félnék? Hazudtam. És annyira könnyű volt. Mindig annyira könnyű. Mindig könnyű mást mutatni, és mosolyogni. Könnyebb, mint összetörni. De már unom. Unom, hogy más akarok lenni, más lenni miatta, miattuk a világ miatt. Sosem éreztem, hogy elfogadnának. Tudjátok, hogy mi lenne a legkönnyebb? Eldobni a tudatomat, fél óra repkedés a Mars körül és utána soha többé semmi más. Sötétség. Szürkeség. Tudatlanság. Könnyű lenne? Azt hiszem, talán igen. De nem, ott van az a fal, ami visszatart. És az a kötél, amit visszaránt. Nem, azt hiszem, sosem tudnám megtenni. De el kell dobnom valahogy ezt az izzó érzelem-gombolyagot, mert ezt így nem bírom tovább. Nem tudom, hogyan tovább. Nem tudom, merre tovább. De itt és most nem jó. És ezt senki nem értheti meg. Én se. De mennem kell, lépni valamerre, mert ez az egész érzés felemészt. Csak lennék már túl ezen a héten. Ezen az egész herce-hurcán.
