~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Néha nem tudom, hogy mi történik. A dolgok csak úgy jönnek és mennek a fejem fölött, és nekem nincsen beleszólásom, csak éppen a fájdalmat, vagy a boldogságot érzem. Olyan, mintha hagynád, hogy sodorjon az ár, de nem tudod irányítani, hogy épp hideg vagy meleg vízen sodródsz, vagy épp sziklának csapódsz, vagy lezúdulsz egy vízesésen. Nem tudom, hogy mi történt. Tényleg nem tudom.



Nekem csak egyszerűen túl sok volt mindenből. És kicsit mintha összeroppantam volna minden alatt. Pedig ott és akkor nm szabadott volna. És nem tudtam mást csinálni, mint elmenni, sóhajtani párat, visszatartani a könnyeim, és egy zsebkendővel rendbe tenni a sminkem. És az a legrosszabb, hogy néha így egészen kis dolgoktól, mintha egy világ dőlne bennem romba, és akkor és ott betemet ez az egész, de ha felállok, és előre nézek, és újra belebújok a cipőmbe, s habár botladozva, de tovább indulok, akkor minden elkezd visszaépülni. És onnantól már tudom, hogy én reagáltam túl, és néha labilis vagyok, és túlterhelt, és elégedetlen önmagammal. De utána, mikor tovább indulok, akkor már jobb. Na, de ez van. Stresszes vagyok. Ideges. Túlhajtott. Félek. Tartok ettől az egésztől, érzem, hogy ez túl sok nekem. És a kívülről-tökéletesnek-kell-hogy-legyen ünnepek sem segítenek. Nem tudom még, hogy mennyire fog ez az egész idegileg megviselni, de nem csak testileg kell változnom, hanem lelkileg is erősebbnek kellene lenne. Egyébként ilyenkor elgondolkodom azon, hogy miért is írok én blogot. Nem olyan negatívan, hanem olyan töprengően, filozófikusan. Hogy ennek mégis van értelme? Nem tudom. Nem akarom, hogy érzéseim, a fájdalmaim, az örömeim csak így papírfecnik legyenek a szélben, emlékek egy az idővel megkopó elmében, ahol lassan leselejteződnek. Nem, határozottan nem azért csinálom, hogy mások olvassák. Nem azért. Nem törekszem az olvasókért, nem akarok minél nagyobb embertömeget megmozgatni. 

Aki olvas, az remélem, hogy azért néha érdeklődően olvas vagy, hogy ugyanúgy ahogy én is olvasok másokat, és érdekelnek a problémáik ismeretlenül is, azért legalább azt a 10 percet rám áldozzák. De nem az emberek megmozgatása a cél. Csak szeretném, hogy maradjon valami kézzel fogható, valami nosztalgikus, valami, ami igazi, valami több. Valami, ami nem csak egy messze szálló szó a szélben, hanem olyasmi, ami megmarad. Persze talán szánalmas "idesírni" minden bajom, és utána kész, ennyi volt, és senkit nem beengedni belülre. De ez is több a semminél. És ilyenkor az is eszembe jut, hogy régen mennyire számoltam a napokat, hogy mennyi ideje írok blogot, most meg fel sem tűnt, hogy már 2 éve. És sokszor annyi dolog van, amit szeretnék leírni. Hogy milyen jó a napsütésben hazasétálni, hogy milyen jó volt a kislánnyal spontán, és ismeretlen beszélgetést folytatni, holott ő csupán két és fél éves volt, hogy mennyire imádom az új parfümjeim, vagy új cipőim, hogy milyen érzéseket kelt, mikor sétálok a városban, és végre nem érzem magam idegennek. De néha nem írom le ezeket. Viszont ha leírom, ha itt megjegyzem, akkor később, mikor visszaolvasom, megmosolyogtat. És szerintem ez a legjobb dolog ebben. 

Hogy mikor a rossz dolgot olvasom vissza, akkor mosolygok, hogy mennyire buta voltam, vagy, hogy igen, volt ilyen, de túl lettem rajta, és mikor a jó dolgokat olvasom vissza, akkor is mosolygok, mert pontosan képes felidézni bennem azt az érzést, amit akkor éreztem, és ez valahogy melegséggel tölt el. Na, meg ha nem lenne a blog, akkor nem tudnék hova ilyen szép körmondatokat írni. Tehát ez sokat jelent nekem. És sokat segít is. Mondhatnánk, hogy ez mindenem, de ez még talán magamnak is szánalmas lenne. De igen. Tényleg ez mindenem. 

fotók from weheartit.com-ról, szokás szerint