 |
| from weheartit.com |
Már vagy 30 perce küzdök egy tányér - inkább egy fél tányér - makarónival, és még a fele se fogyott el, de a gyomrom már nem igazán akarja befogadni. De nekem nincsenek étkezési problémáim, csak jól megvagyok kaja nélkül. Tegnap még biciklizni sem voltam, pedig akartam menni, csak az időjárás nem hagyta jóvá a terveimet és úgy gondoltam, hogy a zuhanyozással mégsem kötöm össze a dolgot. És egyébként túl sok cukorral iszom a tejeskávét és újabban gyakran fáj a fejem - ezt csak azért írtam le, mert megint agymenésem van. Egyébként múlthéten, mikor volt az a nagy vihar - vagyis inkább előtte - kinn álltam a teraszon, és az valami fantasztikus érzés volt. Ahogy ott álltam, éreztem a talpam alatt a forró követ, közben néztem, ahogy a szürke égen - még - hangtalanul élesen kirajzolódnak a villámok. Csend volt, csak a szél fújt, keverte a forró levegőt. A vihar még messze volt, nem érezted, vagy hallottad, csak láttad a sötét felhőtömeget, ahogy közeledik, és a villámokat, ahogy átcikáznak az égen. Mennyi kárt okozhat egy ilyen csodálatos dolog. Amilyen gyönyörű, annyira veszélyes is. Aztán megjött az eső is - persze engem addigra beparancsoltak - és a forró beton a hűvös eső hatására gőzölögni kezdett, lökte kifelé magából a forró párát. Nem érdekel, hogy mit mondanak, hogy mennyire veszélyes, és kockázatos egyszer, mikor olyan igazán nagy vihar lesz, sok villámmal, mennydörgéssel, és igazán sűrű esőfüggönnyel, én azt megnézem magamnak közelebbről. Látni akarom, ahogy cikáznak a villámok, ahogy az eső mossa az arcom, ahogy a szél süvít, ahogy a mennydörgés, az a robaj betölti a levegő minden egyes apró centiméterét. Nem akarom ezt a távolról való szemlélődést, látni akarom közelről, érezni akarom, mindegy, hogy mennyire veszélyes. A viharok talán a szürke hétköznapokban veszélyesek, de mikor a napsütéses nyárban tör ki egy vihar az különleges, az más. Enyhülést hoz. Változást. Boldogságot. Különleges a maga nemében. Nem hideg, csak hűvös, kellemesen hűvös. És én ezt közelről akarom látni. És legalább annyira érezni. Meguntam már, hogy az élet jó dolgait, csak az ablakomból szemlélhetem, hogy csak nézem, ahogy mások megteszik azt, amit én sose mertem. És hiába vágattam le tavaly a hajam és határoztam el, hogy más leszek, hogy összetépem azt a képet, ami előttük van, még mindig nem sikerült. Pedig az Istenért, én nem az vagyok, akit látnak. Az nem ÉN vagyok. És ezt senki nem érti meg. És az a legrosszabb, hogy tényleg hiába próbáltam változtatni mindene, nem ment. Úgy néz ki ez az én keresztem, vagy sorsom, vagy akármim. Mindenesetre már tényleg nem tudom mit tegyek. Tegnap is csak hallgattam azt a számot újra és újra, és megint annyira rossz volt és tépett itt belül, és hiába akarnak kiszabadulni ezek az érzések, most már tényleg tudom - az eszemmel tudom -, hogy már nem szabad őket szabadon engedni. Már nem számítanak. Minek is akarnám visszakapni a dolgokat, amik az enyémek voltak anno, ha most már nem lehetnek soha olyanok, mint akkor? Felesleges. Csak tovább kellene lépnem a fenébe, és nem elmerülni megint az önsajnálatban. Itt vannak, akik most itt vannak nekem. L és a többiek. És erre kellene koncentrálnom. És végre kilépni az ablak mögül, és úgy szemlélni a kilátást, hogy én is a része vagyok és nem csak kívülről nézem az egészet.
