~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Elég sok minden történt a rövid kis szünet alatt. És ezek közül sok olyan személyes probléma, amit itt nem szívesen osztanék meg. Tudom, hogy sokáig arról szólt az életem, hogy minden kicsi gondomat és gondolatomat leírtam ide, és ez most hatalmas és úgy nyomja a vállamat, mint még soha semmi, de valahogy ezt nem szeretném leírni. 

Egyfelől azért, mert nem kézzel fogható, így magamnak is le tudom tagadni, ha kicsit száműzni akarom elmém valamely titkos zugába, másrészt pedig azért, mert az írott szónak súlya és legfőbb képen következménye lehet. Sok dolog összedőlt mostanság és ezek maguk alá temettek. Először kaptam egy lealázóan rossz kritikát az írásaimra és azon túl arra a személyre, aki vagyok, és ez kissé pofon vágott; leginkább azért, mert én ezt annyira nem akartam, sokkal inkább mások. Rájöttem, hogy mennyire nem ér semmit az eddigi munkám és, hogy mennyire nem látnak az emberek engem az írások mögött. Fájt, persze, hogy fájt, de az életben ezt is el kell viselni. Akkor itt vannak a vészesen közeledő vizsgák is; kis és nagy érettségi, megmérettetések és a szomorú felismerés: belőlem ugyan soha nem lesz orvos. Meglepő módon ezt egészen jól viseltem, és elég hamar találtam is magamnak új célt, ami pedig nem más, mint az ELTE Gyógypedagógia kara, azon belül is a látás- vagy hallássérült emberek pedagógiája. Nem tudom, hogy menni fog-e, vagy mi lesz, de ez most reális, és valami. Több, mint ami eddig volt. És ezen túl azt érzem, hogy megtaláltam végre önmagam, nem kell olyan emberekkel jópofizni, akikkel nem akarok, nem kell elviselnem őket. Azokkal vagyok, akiket szeretek. SD-vel, CSD-vel, A-val, VB-vel, D-vel, L-el, S-el. Ők jelentenek valamit. R már nem érdekel, sem S. Persze a B-vel kapcsolatos dolgot még nem adtam fel - mármint így lényegében mégis, de agyban még nem eléggé, ilyen vagyok, ez van -, de az esélyeim minuszban vannak, vagy még annál is lentebb, ha van még, nem vagyok jó matekból... (a nevek nagyjából ugyanazt az embert takarják, egyedül A-nem, ő az egyik osztálytársamat, akivel nem olyan régen vagyunk jóban és imádom♥)  A dolgok megváltoztak. Azt érzem, hogy végre megtaláltam önmagam és ez tényleg én vagyok. Talán ez tudat késztetett arra is, hogy újra kezdjem a blogolást is, attól függetlenül is, hogy milyen a helyzet. És ami még ennél is jobb, hogy a kritika, amit kaptam rádöbbentett arra, hogy van még hova fejlődnöm és meg kell mutatnom annak az alaknak, hogy tudok is. De ez egy percig sem az Ő érdeme, hanem azoké, akik biztattak. Szóval tényleg nem szabad feladni, soha, de soha. Mindig menni kell tovább. Még ha minden össze is omlik, akkor is. Na, de ennyi lenne az ömlengés mára, és talán egy jó darabig is, de erre nem mernék megesküdni. De jó végre újra ide írni. Ejj, ez azért tényleg hiányzott. Remélem azért a rendszeres olvasóim közül megmaradtak páran(: