A temetőben halál-illat van. Erre tegnap jöttem rá, mikor össze-vissza kóricáltam, meg virággal rohangásztam a szemétkonténer felé, meg hasonló dolgok. És hogy milyen az a halál-illat.
A viasz szaga keveredik a rothadó virágokéval, mindezt megfűszerezi a téli hideg és a fagyott föld illata, na meg a hideg és merev sírkövek érzése teszi olyanná amilyen. Bóklászás közben arra jöttem rá, hogy mindez mennyire természetes; hogy egy fél éve abban élek, hogy egyszer vége lesz ennek és, hogy nem tehetek ellene semmit. Az érzés, ahogy az a megfoghatatlan vak düh minden egyes szívdobbanással növekszik odabenn és te nem tehetsz ellene semmit. És ezzel a dühvel nem az a legnagyobb gond, hogy egyszer kiszabadul, hanem az, hogy éppen ellenkezőleg belülről emészt el, belül, mint valami féreg rágja a szívedet és fecskendezi belé azt a sötét mérget és te nem tudod mit tegyél. Minden pillanatban ott él, hogy az talán az utolsó és érzed a kétségbeesést, de nem tehetsz semmit. Halk és elhaló, szinte néma és hangtalan sikoltás ez. Nem hallja senki, sokszor még a sebeket sem látják. Nem látják, hogy a lélek mennyire beteg, hogy erre nincsen orvosság. Ott van minden lépésben, szóban, történésben. Ezek a legrosszabb dolgok, mert ezek elől nem tudsz elmenekülni. Saját maga elől nem tudsz elszaladni. Olyan, mint mikor ott az árnyékod, mint valami sötét részed, ami mindig követ. Az elől nem tudsz elfutni, pedig néha milyen jó lenne ott lenni, minden gondolat nélkül, nem csak másoktól, de saját magadtól is teljesen szabadon. Sokszor ki akarok szakadni innen, néha sikerül is. Mikor zenét hallgatsz és ott vagy azok között a kitalált karakterek között, akikről írsz, akiknek a történetét alakítod. Akik jók, vagy legalább jobbak, mint bárki más. Akikről tudod, hogy egy napon elnyerik a happy endjüket, hogy a jó nyer és a gonosz veszít. Elképzelni egy világot, ahol repülhetsz, varázsolhatsz, vagy csak minden olyan, amilyennek szeretnéd. Elképzelni egy világot, ami csak a tiéd, ahol nem ketyeg az időzített bomba, hol az árnyékod nem a legnagyobb ellenséged, ahol mások nem bánthatnak se szóval, se mással. Egy világot, ami csak a tiéd. És most még ezt is elvennék, darabokra tépnék, vagy bele pofátlankodnának. Nem értik. Sokszor érzem azt, hogy nem értik, vagy csak nem érdekli őket.
A viasz szaga keveredik a rothadó virágokéval, mindezt megfűszerezi a téli hideg és a fagyott föld illata, na meg a hideg és merev sírkövek érzése teszi olyanná amilyen. Bóklászás közben arra jöttem rá, hogy mindez mennyire természetes; hogy egy fél éve abban élek, hogy egyszer vége lesz ennek és, hogy nem tehetek ellene semmit. Az érzés, ahogy az a megfoghatatlan vak düh minden egyes szívdobbanással növekszik odabenn és te nem tehetsz ellene semmit. És ezzel a dühvel nem az a legnagyobb gond, hogy egyszer kiszabadul, hanem az, hogy éppen ellenkezőleg belülről emészt el, belül, mint valami féreg rágja a szívedet és fecskendezi belé azt a sötét mérget és te nem tudod mit tegyél. Minden pillanatban ott él, hogy az talán az utolsó és érzed a kétségbeesést, de nem tehetsz semmit. Halk és elhaló, szinte néma és hangtalan sikoltás ez. Nem hallja senki, sokszor még a sebeket sem látják. Nem látják, hogy a lélek mennyire beteg, hogy erre nincsen orvosság. Ott van minden lépésben, szóban, történésben. Ezek a legrosszabb dolgok, mert ezek elől nem tudsz elmenekülni. Saját maga elől nem tudsz elszaladni. Olyan, mint mikor ott az árnyékod, mint valami sötét részed, ami mindig követ. Az elől nem tudsz elfutni, pedig néha milyen jó lenne ott lenni, minden gondolat nélkül, nem csak másoktól, de saját magadtól is teljesen szabadon. Sokszor ki akarok szakadni innen, néha sikerül is. Mikor zenét hallgatsz és ott vagy azok között a kitalált karakterek között, akikről írsz, akiknek a történetét alakítod. Akik jók, vagy legalább jobbak, mint bárki más. Akikről tudod, hogy egy napon elnyerik a happy endjüket, hogy a jó nyer és a gonosz veszít. Elképzelni egy világot, ahol repülhetsz, varázsolhatsz, vagy csak minden olyan, amilyennek szeretnéd. Elképzelni egy világot, ami csak a tiéd, ahol nem ketyeg az időzített bomba, hol az árnyékod nem a legnagyobb ellenséged, ahol mások nem bánthatnak se szóval, se mással. Egy világot, ami csak a tiéd. És most még ezt is elvennék, darabokra tépnék, vagy bele pofátlankodnának. Nem értik. Sokszor érzem azt, hogy nem értik, vagy csak nem érdekli őket.
Pedig mennyi ideig szerettem volna megosztani velük, hogy sokszor milyen intenzíven hat egy illat, egy szó egy érzés, hogy mennyi mindent rejt, amit sokan észre sem vesznek, hogy mennyire csodálatosak az apró dolgok is. És sokan ebből is pénzt meg sikert gyártanának, de minek? Miért alázkodjak meg azért, hogy alkothassak; miért virrasszak át éjszakákat ihlet nélkül, hogy egy megrendelést teljesítsek? Így mi értelme a saját világ örömének? Nem értik. Tudom, hogy nem értik. Néha én se értem és nem tudom, hogy ki vagyok. Odabenn minden túl zavaros és sokszor nem látok át a ködön. Sokszor nem is akarok. Nem is akarok mást, csak behunyni a szemem és elaludni, s nem álmodni...
képek weheartit.com-ról vannak...
