Arra gondoltam, hogy mennyire szeretem a telet. A sötétséget. A csillagos eget. A nagy kavargó szürke hófelhőket. A hóesést. A fehér tájat. A ködöt. És ha már köd, az is volt épp elég reggel. Álmosan felültem a buszra, hála istennek egyedül, nem kellett senkit megtűrnöm, vagy a buszon, vagy séta közben beszélgetnem. Nem volt olyan kedvem. Már pénteken se akartam beszélni. Vannak ilyen napok, mikor csak úgy lennék. Nem akarok beszélni, mesélni, hallgatni, nevetni, csak lenni. Lenni és pont. Persze ez napközben feloldódik. Ott volt például a péntek is, egész nap nevettem, pörögtem - egyfelől a hatalmas mennyiségű energiaital miatt, másfelől a bor miatt -, még az sem izgatott igazán, hogy fáj a karom, vagy, hogy a fél iskola előtt szerepelünk. Szombaton reggelre meg persze újra előjött a hangulat, a hasam is fájt, látni se akartam senkit, de bementem, és láss csodát, akkor is elmúlt. Persze a délelőtt fáradtabb volt, kevés nevetéssel, inkább a jövőről beszélgettünk. Jó volt. Jó, hogy végre találtam egy olyan társaságot, ahol tényleg jól érzem magam. Persze volt még, ahol jól éreztem magam, de inkább csak úgy finoman. Volt ott, aki zavart és volt akit kedveltem. De ez bonyolult. Ez mindig az. Mindenesetre ma bementem, azt jöttem is, csak egy biosz fakton voltam - meiózis, mitózis igazán fincsi kis sejtosztódós anyag volt, így 0.-1.-ben, de már kezdem megszokni -, aztán jöttem haza, mert fáj a fejem, a hasam meg egyebek, holnap meg ugye Bécs és nekem oda MENNEM KELL. Ezt nem tudom máshogy kifejezni. Hazafelé is hasonlóan értelmes dolgokon járt a fejem. Csak bámultam a ködöt és azon gondolkodtam, hogy ahogy bevonja a világot és gomolyog, kicsit olyan, mintha az élettelen részek életre kelnének; ahogy a fák előtt hullámzik és áramlik, mintha a törzsek megmozdulnának; a távolba nézőnek megcsalja a szemét, és hiába nézed akkor is becsap, nem látod. Különleges. Vajon, ha bárki belelátna a fejembe, mennyire gondolna őrültnek? Ezek után tuti eléggé. Itthon meg rádöbbentem, hogy mennyire rühellek mézeskalácsot sütni és, hogy a karácsony gyűlöletem még mindig elég erősen jelen van, mert miért is ne lenne, hiszen az ünnepnek a hangulat a lényege, az meg ugye nem nagyon van. Persze nagyobb lelkesedéssel vetettem bele maga,; hiszen volt mit költeni a rokonokra, barátokra és azért jó érzés, mikor nem azon kell paráznom, hogy az utolsó 500 Ftból kinek mit veszek még. Persze van, akinek saját készítésű ajándékot adok - közös megegyezés alapján. Mondjuk ettől eltekintve még mindig nem a szívem csücske az ünnep. Néha rám tör, hogy "jujj, de jó", aztán hamar elmúlik. Egyedül, mikor hajnalba, 0.-ra baktatok be a városba és látom Battán a szépen kivilágított főteret, meg utcát, na akkor van meg a feeling. Csönd van és fényár, de mégis sötét. Szép. Erre azt mondom, hogy tényleg az.
kicsit átmentem disney fanatikusba:D
