Nem tudom megmondani, hogy miért, de teljesen mindegy, hogy milyen volt a helyzet, neked mindig volt az a furcsa érzésem szilveszterkor. Mikor sírnál, üvöltenél, meg kacagnál egyszerre, de egyiket sem teszed. Valahogy olyankor mindig jobban érzem az elmúlást, és mindegy hol vagyok, mindig megvan az érzés, hogy nem ott kellene lennem.
Mármint itthon nem mindig. Elsején négy óra tájban csak bámultam bele a sötétségbe és próbáltam kizárni a fejemből a hangokat, hogy menthetetlenül elindultam a lejtőn és csak egyre lentebb taszítom magam bármit teszek. Eszembe jutott, hogy tavaly összegző bejegyzést írtam és mennyire pozitívan tekintettem előre, most meg még a saját gondolataimtól meg a jövőtől is félek, és nem látok semmit a ködtől. Kicsit ironikus is, bár a saját nyomoromon nem mindig tudok nevetni. Néha mégis ott van, hogy itt vannak nekem ők és akkor tényleg tudok nevetni és nem érdekel a pillanatnyi rossz, mert nem nézed az egész képet, csak azt kis apró sarkát, ami végre nem fekete-fehér, hanem színes. Sokszor elmerengek mostanában, talán többször, mint bármikor. Sokszor nem akarok beszélni, csak hallgatni, ahogy a csend leereszkedik az üres szobára, hogy hallom a saját szívverésem és a beszűrődő zajokat, de nem érdekel. Néha boldoggá tesz ez az érzés, máskor szomorúvá, vagy bekattan az agyam és papírt veszek elő és leírom, amit érzek, versben, vagy csak egészen egyszerű kerek mondatokban. Valamelyik nap - talán tegnap éjjel, vagy délután - a versekről merengtem, hogy a versek afféle szövegek; úgy értem dalszövegek, csak éppen dallam nélkül. Mikor olvasol egy verset - akár hangosan, akár magadban -, akkor a lüktetésével benned, a szívedben egy dallam születik meg benned. Talán éppen ezért más és más minden vers, mert a költőben más dallam születik meg, aztán az olvasóban is egy másik dallam és akkor ha ő kedvet kap az íráshoz ő maga is más dallamra írja a verseit. Néha hibát találunk egy-egy versben - akár a neten, de még a tankönyvekbe is! -, magában a verselésben, a szótagszámban vagy a rímben, de lehet, hogy az írónak az fejben kijött, a szöveget pontosan rá tudta olvasni képzeletbeli dallamára. Érdekes. Vagy inkább bolondság? Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki mereng ilyesmin. Viszont néha jó ilyent elvadult dolgokon gondolkozni. Sokszor eljátszadozom gondolatban. Néha belegondolok, hogy vajon ki milyen lesz húsz év múlva - persze ilyenkor kerülöm saját magam, inkább másokon gondolkozom -, hogy vajon beszélünk-e még, vagy eszébe jutunk-e egymásnak?
Mármint itthon nem mindig. Elsején négy óra tájban csak bámultam bele a sötétségbe és próbáltam kizárni a fejemből a hangokat, hogy menthetetlenül elindultam a lejtőn és csak egyre lentebb taszítom magam bármit teszek. Eszembe jutott, hogy tavaly összegző bejegyzést írtam és mennyire pozitívan tekintettem előre, most meg még a saját gondolataimtól meg a jövőtől is félek, és nem látok semmit a ködtől. Kicsit ironikus is, bár a saját nyomoromon nem mindig tudok nevetni. Néha mégis ott van, hogy itt vannak nekem ők és akkor tényleg tudok nevetni és nem érdekel a pillanatnyi rossz, mert nem nézed az egész képet, csak azt kis apró sarkát, ami végre nem fekete-fehér, hanem színes. Sokszor elmerengek mostanában, talán többször, mint bármikor. Sokszor nem akarok beszélni, csak hallgatni, ahogy a csend leereszkedik az üres szobára, hogy hallom a saját szívverésem és a beszűrődő zajokat, de nem érdekel. Néha boldoggá tesz ez az érzés, máskor szomorúvá, vagy bekattan az agyam és papírt veszek elő és leírom, amit érzek, versben, vagy csak egészen egyszerű kerek mondatokban. Valamelyik nap - talán tegnap éjjel, vagy délután - a versekről merengtem, hogy a versek afféle szövegek; úgy értem dalszövegek, csak éppen dallam nélkül. Mikor olvasol egy verset - akár hangosan, akár magadban -, akkor a lüktetésével benned, a szívedben egy dallam születik meg benned. Talán éppen ezért más és más minden vers, mert a költőben más dallam születik meg, aztán az olvasóban is egy másik dallam és akkor ha ő kedvet kap az íráshoz ő maga is más dallamra írja a verseit. Néha hibát találunk egy-egy versben - akár a neten, de még a tankönyvekbe is! -, magában a verselésben, a szótagszámban vagy a rímben, de lehet, hogy az írónak az fejben kijött, a szöveget pontosan rá tudta olvasni képzeletbeli dallamára. Érdekes. Vagy inkább bolondság? Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki mereng ilyesmin. Viszont néha jó ilyent elvadult dolgokon gondolkozni. Sokszor eljátszadozom gondolatban. Néha belegondolok, hogy vajon ki milyen lesz húsz év múlva - persze ilyenkor kerülöm saját magam, inkább másokon gondolkozom -, hogy vajon beszélünk-e még, vagy eszébe jutunk-e egymásnak?
Vagy, hogy a világ milyen lesz húsz év múlva? Erről eszembe a jut a dal: "Húsz év múlva az ifjú vándor megpihen, de hosszú még az út és addig valamit tenni kell...". És amikor így elkalandozok, akkor néha bejárom a múltat, meg a jelent és a jövőt. Néha azt érzem, hogy túl sok időm van. Inkább matekoznék... Az legalább hasznosnak lehetne mondható. Persze csak ülni és merengni jó dolog, csak sajnos nem vezet sehová, azt már rég megtanultam. Annyi tervem volt, írásról, meg jövőről és nem lett belőlük semmi, sőt még azt a keveset is lerombolták. Persze ettől én még szeretek merengeni. Csak most már tényleg tudom, hogy nem visz sehová.
képek weheartit.com-ról vannak.
