Ezt a posztot nem véletlenül hagytam ki tegnap. Egyfelől azért, mert rengeteg minden eszembe jutott róla, másfelől meg azért mert pontosan tudtam, hogy nem fogom őket leírni, mert ennél azért óvatosabb vagyok. Nem vagyok azaz asztal-borítós fajta, aki felhúzza magát és kiosztja az emberek, majd sírva elrohan a WC-be, hogy 'mit tettem?' és közben mélyen hiszi, hogy az igazság majd felszabadítja őt meg mindenki mást. Ilyen leginkább a filmekben van. Az emberek nem szeretik a kritikát, jobban szeretik, ha elhallgatják a hibáikat. Van azaz érzésem, hogy bizonyos embereknek egy bólogatós kutyára lenne szükségük, és ahhoz beszélniük, nem a többi társukhoz. De mindegy. Szóval sokat agyaltam ezen a poszton, sok dolog van, ami kikívánkozik belőlem és mégsem tudom őket elmondani és ha mégis sikerül, azonnal rájövök, hogy mekkora diplomás barom vagyok. Tehát ide nem fogok világmegváltó dolgokat irkálni mert ahogy nekik nem mondom el, ide sem nagyon akarom leírni. Sokszor van erről a 'nem akarom leírni' paráról egy olyan érzésem, hogy ez leginkább nekem jó, hiszen, amit leírok, azzal teljesen tisztában vagyok, amit meg nem, az csak kering a fejemben, azt le tudom tagadni. De megint elkalandoztam.
Hmm, szóval akkor három dolog:
- A-nak,hogy bejött nekem B
- KD-nek, hogy a gerinctelen húzása után már sosem fogok tudni rá úgy nézni, mint előtte (akárhogy is néztem rá előtte, mert ez nekem sem tiszta)
- S-nek, hogy mennyire megbántott és, hogy mennyire nehéz időszakot okozott nekem, amin elcseszett személyiségem miatt csak nehezen tudtam átjutni és, hogy nem csak a pasija egy féreg, de Ő is az.
Nem különösebben nagy vallomások, egyik sem változtatná meg körülöttem a világot. Valószínűleg egyiket se fogom soha elmondani egyiküknek se. Csak mosolyogni. Mindig csak mosolyogni.
