~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Teljesen megöl ez a szürke idő. Ide sem volt kedvem irkálni mostanság, mint ahogy semmi máshoz sem. Többnyire csak ülök és olvasok és néha eljátszom a gondolattal, hogy én se vagyok más, csak egy könyv szereplője és meg van a magam sorsa, célja, amire előbb vagy utóbb rá fogok találni és eljön a happy end is.

De mindannyiszor rá kell jönnöm, hogy ez bizony nem így van, az én és mindenki más története nem egy szép és tökéletes szakasz, aminek van eleje és vége, hanem egy hullámvonal, aminek eleje ugyan van, de vége ki tudja? Mindegy. Mostanság inkább tényleg az olvasásba menekülök, akkor komolyan el tudom felejteni, hogy mi van itt. Nem csak itt körülöttem, de itt belül is. Azt hiszem egy kicsit szétestem. Kicsit jobban, mint eddig bármikor. Komolyan fontolgatom, hogy le kellene mennem a suli pszichológusához, hátha Ő valami ítéletet mond a fejemre. Vagy legalább megpróbál megvigasztalni  hogy ez a helyzet nem olyan rossz és sok társam van még így, mert ez egy elcseszett világ. De félek. Félek, hogy valaki meglát, hogy a fennmaradó másfél évre meg leszek bélyegezve, mint az 'őrült lány', vagy valami és akkor még azt a kevés komfortérzetet is elvesztem, ami még megvan. De közben azt is érzem, hogy a depresszió már elhatalmasodik rajtam, pedig akkora lelkesedéssel vágtam bele az új étrendbe meg edzésbe, és ma már ott tartok, hogy nem eszem, nem mozgok, beteg vagyok és ha mégis eszem, az csak a gyógyszer miatt van. Nem tudom. Most megint elhatároztam magamban, hogy beszélek a pszichológussal, de mire odaérek megint elvesztem majd az elhatározásomat. És sokszor van, hogy visítva szaladnék ki németről vagy matekról, de csak nyelek. Nem tudom. Viszont azt az egyet tudom, hogy ezt az egészet már nem tudom elrendezni magamban, és körülöttem mindenki azt mondogatja, hogy rendben lesz és jobb lesz, és hiába próbálok hinni nekik, már nem megy. Látom rajtuk, hogy elhiszik, amit mondanak és múltkor is láttam TD-n, hogy mikor meséltem neki, már majdnem sírt, de nem tudott mást mondani, csak, hogy rendben lesz. És én mosolyogtam. Mosolyogtam, mert én már ezt nem tudom elhinni, de nem akarok ekkora koloncot akasztani a nyakukba, mint az én problémám. És L-en is látom, hogy nem tud rá, mit mondani, és nem is várom el, csak azt, hogy ha nagyon megzuhanok megvigasztaljanak, csak már nem tudom, hogy hova vihet még ez az egész. Mert ha robban a bomba, akkor mi lesz? Már nem vagyok biztos a választásomban. Egyiküket se akarom. El akarok futni innen és végre élni a magam életét, ami fele ennyire nem bonyolult. De egy frissen érettségizett 19 éves lány mit tehet majd egy év múlva ilyenkor? Azt sem tudom, hogy felvesznek-e vagy, hogy van-e egyáltalán jövőm. Már nem tudok reménykedni. Már nem tudok hinni semmiben. És ez annyira nehéz. Mikor nyáron ültem a hintán és a jövőm filóztam, valahogy kevésbé tűnt kilátástalannak. Arra gondoltam, hogy sokan átestek már ezen és én sem fogok bele tönkremenni. 

De most, hogy végleg üresnek és depressziósnak érzem magam és legszívesebben inkább ki se mondom mit tennék, most már nem vagyok benne biztos, hogy hova tovább. Nem tudom, hogy meddig tudok még ezzel küzdeni. A poszt alatt körülbelül megérett bennem a gondolat, hogy tényleg beszélnem kell a pszichológussal. Elvileg nem mondhat semmit sem az osztályfőnökömnek, sem a szüleimnek. De Ő legalább ért hozzá. És ki tudja még, ha meg is leszek bélyegezve, mint az 'őrült lány' talán jobban igazuk van, mint hinnék. Nem tudom. Csupa 'nem tudom'-ból áll az életem.

Csak mert szombaton fellépés. Amúgy elég szívás, hogy mivel a héten itthon vagyok, így csak a múlthéten tudtam velük próbálni egyszer. Azért csak menni fog. Elvileg szombaton a bál előtt elpróbáljuk egyszer.