 |
| weheartit.com |
Ma egész délután - inkább miután elindultam a buszmegállóba - kifejezetten szentimentális hangulatban voltam.
Csak figyeltem az égen fodrozódó felhőket, nem érdekelt a hideg. Lassan mentem, jó mélyen beszívtam a hideg levegőt, hallgattam a lépteim kopogását, az apróbb neszeket. A buszon bedugott füllel szemléltem a kinti világot, sokkal körültekintőbben, mint a két és fél év alatt bármikor. Az egyébként nyolc perces utat a suliig közel húsz perc alatt tettem meg, minden embert megfigyeltem, a közvilágítás akkor kapcsolt fel, mindent bevont a puha, sima és sárga fény. Aztán álltam tíz percet egyedül az iskola előtt és elkezdtem pánikolni, hogy valamit elrontottam, hogy nem ide kell jönni, hogy totál hülye vagyok és miattam a többiek is leégnek. Konkrétan nem egész tíz perc alatt annyira sikerült felspanolni az eddig nyugodt idegeimet, hogy ott helyben majdnem sírva fakadtam. Hiába napi háromszor egy cataflamot szedek, nem értem min csodálkozom. Aztán ahogy elkezdtem jönni a többiek végre kicsit megint normálisnak éreztem magam. Körülálltunk egy padot és iszonyat hangosan röhögtünk, majd azzal botránkoztattuk meg szerencsétlen helyi lakosokat, akik sétára adták a fejüket, hogy mikor elmentek mellettünk állathangokat adtunk ki. Kifejezetten szórakoztató volt, nekem körülbelül negyed óra után annyi nevetés adag jutott, mint körülbelül egész héten nem. Hihetetlenül feldobtak. Jó érzés volt velük lenni. Persze, ahogy eljöttünk visszatalált hozzám a melankólia és megint ugyanott vagyok, ahol a part szakad. Még az a pár slukk cigi sem segített, amit apa megérkezése előtt szívtam, nem is tudom miért reméltem, hogy legalább egy kicsit meghosszabbítja a jókedvem.Az a baj egyedül, hogy megint ott vagyok, hogy talán el kellene menni bulizni és felejteni - tettem is e téren intézkedéseket -, csak megint ott leszek utána, hogy ez nem megoldás. Azt mondják, hogy a saját kárán tanul az ember, nekem néha még ez sem sikerül.
Csak mert ezt hihetetlenül imádom♥ Tudom, hogy ez már veszélyes megszállottság...
